Sokat gondolkoztam azon, hogy a keresztény élet középpontját, a szentmisét miért éppen az elbocsátásról, a pap záró szavairól nevezték el. Aztán rájöttem a megoldásra: a missa szó nemcsak elbocsátást, hanem megbízást is jelent, más szóval küldetést.

Mindennél fontosabb egész életünkben, hogy küldetésünk van a világban. Nem véletlenül vagyunk itt, a Gondviselésnek egyénre szabott terve, célja van mindegyikünkkel.

Így írja Weöres Sándor: „Nem kell ismernem célomat, / Célom ismer engem.

Ezt a tényt hangsúlyozni kell. Ezért érzem kevésnek a magyar fordítást: Menjetek békével! Valahogy így hangozhatna: Menjetek, mert küldetésetek van! Ez a küldetés nemcsak ige, szó, hanem elsősorban cselekedet, példamutatás. Miért érzem magam otthon a szentmise közben? Amíg édesanyám élt, problémáimmal, bajaimmal hozzá fordultam, s amíg otthon jártam, ahol születtem, ahol gyermek voltam, ahol felnőttem, elmúltak a bajok. Ugyan nekem kellett megoldanom a dolgaimat, de ez a rövid otthonlét erőt adott a továbbiakhoz.

Aranyszájú Szent János liturgiájában a felajánlás így kezdődik: „Kik a kerubokat titkosan ábrázoljuk, és a felséges Istennek háromszor szent éneket ajánljuk, tegyünk félre mostan minden földi gondot!” Úgy gondolom, itt van a lényeg, ahogy a népének mondja:

Uram, jó nekünk itt lennünk, itt a Te hajlékodban!

Ahogy az Üdvözítő mondja: Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem kerültök be a mennyek országába. Ez a legfontosabb: ezt a paradicsomi gyermekséget kell megszerezni, hogy a szentmise, a szent liturgia helyreállítsa bennünk, amit a külvilág elrontott.

Végezetül még egy Weöres Sándor-vers, amely az iménti gondolatokkal egybecseng:

Isten gondolt öröktől fogva téged, / Elméjében léted mint szikla áll. / Mi ehhez képest habfodornyi léted, / S mit változtat rajtad a halál?

Radnóti Róbert