Miskolc a maga zűrzavarosságával kezdett hozzám szelídülni; egy-két kedves arc, egy szeretett személy is elég hozzá, hogy az egész nyüzsgő világ barátságosabbá váljon. A nagyváros zordsága, temetetlen magánya feloldódik, ha találunk benne valakit, akit egészen közel merünk engedni önmagunkhoz.

Ez az élmény lüktetett bennem még akkor is, amikor a kocsiba pakolgattam csomagjaimat. Másfél óra múlva otthon leszek, néztem az órámra, s ekkor vettem észre, hogy egy férfi közeledik felém. Mozdulataiból, sietős lépteiből éreztem, valamit akar. Rideg borzongás futott végig rajtam: nem láttam senki mást a nagyvárosi parkolóban. Egyre közelebb ért. Kopott farmere, elnyűtt ruhája, borostás arca szinte betöltötte a teret. Alakjában a város elfelejtett félelme óriássá nőtt.

A kézitáskámra pillantottam, a felnyitott csomagtartóra... „Ne állj szóba idegenekkel! Egy fiatal nő számára ez veszélyes lehet!” — villant belém a gyakran hallott jó tanács is. De már előttem állt az ismeretlen. A tanácstalanság, az elfojtott riadalom egy pillanat alatt lepergette előttem az elmúlt év döbbenetét...

S újra magam előtt láttam az úton fekvő férfit. Kocsim reflektorfénye világította meg a túloldalon. Elszörnyedtem: könnyen elgázolhatja valaki. Vagy talán már baj is történt? Lefékeztem. Gyorsan visszatolattam. A lakatlan vidék komor sötétségét csak az autó fényszórója törte meg kissé. Még a hold sem világított. Csillagaival feketébe burkolódzott teljesen az égen.

— Segíthetek? — tekertem az ablakot.

Nem válaszolt.

— Álljon fel, kérem! Elütheti valaki!

Érthetetlen szavakat mormogott.

— Rosszul érzi magát? — faggattam aggódva. Kuszált szófoszlányaiból azonban megsejtettem, hogy nem rosszullét, hanem túlzott alkoholfogyasztás miatt ilyen elesett.

Ki akartam szállni a kocsiból, de a félelmetes sötétség, a védtelenség, a kiszámíthatatlan fordulat visszatartott. Vártam, hátha felbukkan valaki. S hamarosan meg is jelent szemben egy jármű. Reflektorfénnyel jeleztem neki, majd kiszálltam, hogy megállásra intsem.

A vezető rémülten kiugrott autójából: az úton egy fekvő alak, mellette a kerékpárja...

— Mi történt?! — kérdezte izgatottan. S kemény hangjától hirtelen vádlottnak éreztem magam, egy kínos dobogón, ahol bizonyítanom kell a bizonyíthatatlant, s megrágalmaznak, kirabolnak, elítélnek olyanért, amit sohasem követtem el.

— Nem gázoltam el senkit — nyugtattam meg a pilótát.

— De hiszen ez teljesen részeg! — lépett az összekucorodott férfi mellé.

— Segítenünk kell rajta! Nem hagyhatjuk itt! — jegyeztem meg gyorsan, mielőtt még másképpen döntött volna.

Nem szólt semmit, de tudtam, hogy marad és segíteni fog. Ekkor tűnt fel egy lovaskocsi. Valamelyik tanyáról jöhetett. Az egyenletes patkódobogás, a szekérkerék zörgése régmúlt idők trilla-békés hangulatát varázsolta a megdermedt csendbe. Megállt előttünk.

— Az apám — szállt le a kocsiülésről a hajtó. — Egy órával ezelőtt szóltak, hogy itt van. Érte jöttem — szólt, s felemelte a tehetetlen testet...

— Tudna rajtam segíteni néhány forinttal? — szólított meg a miskolci férfi, s ez újra visszazökkentette eltévedt gondolataimat.

— Hajléktalan vagyok, s munkám sincsen... — folytatta csendesen. Őszinte hangja feloldotta bennem a feszültséget: bizalmat adott.

— Mennyire lenne szüksége? — kérdeztem most már egészen könnyedén.

Meglepődtem. A köztudatban milyen torz kép alakul ki a kéregetőkről! „Csak elisszák a pénzt. Lusták. Nem dolgoznak. Telhetetlenek...” S a szelídekről, a valóban rászorultakról, a szánalomért esengőkről mikért nem szól a fáma?

Kinyitottam a pénztárcámat. Már nem féltem, hogy kikapja a kezemből. Az öszszes aprót a kezébe öntöttem: százasokat, ötveneseket, ketteseket egy fél marokkal.

— Köszönöm, nagyon köszönöm — hálálkodott ragyogó arccal. — Az Isten áldja meg!

— Magát is!

— Munkát is vállalok — folytatta lelkesen. — A ház körül, a kertben mindent szívesen elvégzek!

— Nagyon kedves — válaszoltam —, de messze lakom. Sárospatak mellett.

— Akkor azt kívánom — nézett az Opelre —, hogy ennek a kocsinak a tulajdonosára mindig vigyázzon a jó Isten!

— Önre is vigyázzon! — ültem be az autóba. — Hogyan lett hajléktalan? — érdeklődtem tőle búcsúzóul.

— Nagy a család. Négy gyerekem van — magyarázta. — Munkanélküli lettem. S mivel sehol sem kaptam munkát, az asszony nem tűrt meg otthon.

Igaz-e vagy valótlan? Mindegy. Elhittem neki. S őszintén kívántam, hogy jobb sorsa legyen.

Integetett. Egy darabig még követte a kocsit. Sugárzott az arca. Boldog volt, elégedett, mert valaki segített rajta, s hosszú-hosszú idő után újra hittek neki.