(ezerötszáz gyors)

Sarkantyúfény

A mai magyar újságolvasó pszichésen egyre inkább veszélyeztetett. A minden apróbb-nagyobb eseménynyel kapcsolatban leíródó kommentárok ugyanis legalább annyira szennyezik lelkivilágát, mint az áradó rossz hírek: szinte mindig, szinte mindenkire csakis rosszat mondanak, olykor meg kifejezetten mocskolódók. De hát az igazmondás! — vethetik ellenem. Mocsoknak mondani a mocskot: ez mocskolódás?

Sokat töprengek azon mostanában, hogyan lehetne véleményt mondani anélkül, hogy mindig szidnánk valamit vagy valakit. A minap a könyvespolc előtt állva megakadt a szemem Galsai Pongrác egyik kötetén. Megvan: ő lehetne a példaképünk.

A hetvenes években Galsai rendszeresen írt új magyar filmekről az Élet és Irodalomban. Maró gúnnyal, kíméletlenül pellengérezte ki gyengeségeiket. Mígnem egyszer a Csínom Palkó című, a Rákóczi-szabadságharc idején játszódó új film került a mozikba. Pongrác mester azzal kezdte nagyjából három gépelt oldalnyi írását, hogy igaza van a szerkesztőnek és sok-sok olvasójának. Belátja, tarthatatlan, hogy ő mindig csak rosszat mond az új magyar filmekről. Ez így tényleg nem mehet tovább. Vannak, persze, hogy vannak hibák, de ezek mellett igenis mindenben van valami jó is, dicsérhető is, miért ne erre összpontosítaná hát a figyelmét? Ezt taglalta hosszan és komolyan írása utolsó, nagyon rövid bekezdéséig, amely valahogy így szólt: „Ami pedig a Csínom Palkó című új magyar filmet illeti: a sarkantyúk fényesek.”

Elmondta a véleményét, anélkül, hogy egy rossz szót szólt volna. Talán a mai olvasók is megértenék a mai kommentárok szerzőinek mondandóját, ha azok jól választanák meg dicséreteiket.

Ha a főszerkesztőm megdicséri ezt az írásomat az idézőjelek és a dőlt betűk ügyes használatáért, remélem, érteni fogok belőle.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu