Pilinszky-emlékek

Még nem találkoztam vele, egyetlen sorát sem olvastam, de híre megelőzte. 1941-ben az Élet című katolikus hetilap szerkesztője, Thurzó Gábor emlegette, mint a jövő nagy lírai ígéretét.

Fotó: Balla Demeter

A szerkesztőség a Stephanaenum Szentkirályi utcai épületében, az emeleti traktus hátsó részében volt, néhány vaslépcső vezetett az ajtóhoz. Amilyen eldugott, éppoly számon tartott menedéke volt ez a két keskeny szoba az akkori fiataloknak. Sokan itt ismertük meg az első kinyomtatott írás szédületét. És persze egymást is. Mándy Iván, Végh György, Kéry László alakja tűnik föl emlékezetemben a nemzedékembeliek közül. Pilinszky János azonban még váratott magára.

Aztán egy napon ott volt. Nyúlánk, barna fiú, nagyon tiszta csontszerkezetű arcában, tekintetében, kissé magas fekvésű hangjában rebbenő, tartózkodó idegenség. Szelíd és lefojtott egyszerre. Eltévedt diák, aki nem érti, hogyan került ide — vagy éppen: hová is került?

Egy-két év múltán már otthonosan jártunk be a laphoz. Akkoriban esett szó a közeljövőben meginduló negyedéves szemléről, az Ezüstkorról. A fölöttünk járók szerkesztették, Thurzó Gábor, Rónay György, Lovass Gyula. A nyitó számban négy Pilinszky-vers volt, köztük a majdani kötet-címadó „Trapéz és korlát”. S hamarosan találkoztunk a Magyar Csillagban a „Miféle földalatti harc”-cal.

Nagyszerű bemutatkozás volt. Azóta sem emlékszem hasonlóra. Hangütése, áradó szenvedélye magával sodort, dinamikus képei megsejtett evidenciákat lobbantottak föl. Egyszerűsége bonyolult öntörvényű világot szólaltatott meg.

Első közreadott verseivel új költő jelent meg a magyar lírában, egyértelmű elismerés fogadta.

A háború föltartóztathatatlanul közeledett határainkhoz. Pilinszky tűnődőn és áthatón hallgatott, befelé fülelt. Rácsodálkozott a világra, elutasítása lesújtóbb volt a szembeszegülésnél. Személyes dolgairól, verseinek élményhátteréről nem beszélt.

Egyik ritka, megnyíló pillanata megmaradt emlékezetemben. A vízivárosi kertvendéglőt az ostrom maga alá temette, ahol ültünk. Dosztojevszkij került szóba. A Karamazovok, majd Sztavrogin gyónása. Vonásai megfeszültek, arcán átderengett a fojtott izgalom, melyet sugallatos soraiban megéreztünk. Mintha már fölkészült volna a döntő találkozásra, amely Harbach, Ravensbrück látomásaiban várt rá.

Különösmód erről is csak verseiből értesültünk, mikor átvergődött az alvilági kalandon, az embertelenség iszonyú panorámáján. Mikor viszontláttuk, a részletekről, az odáig vezető, érthetetlen körülményekről hallgatott.

Korszakváltóra értünk. Mintha másodszor kezdhetnénk az életünket. A pusztulásból föltámadó világ, a megújuló irodalom, a Magyarok, Újhold, Alkotás időszaka ez. Első verseskötetek, a kihullottak helyébe lépő költők, a szélesre táruló horizont évada. Alig három esztendőnyi, egyvégtében tartó tavasz. Nem sejtettük, hogy ennyi jut még az ifjúságból.

S aztán a ránk kényszerülő hallgatás, a nyilvánosságtól elrekesztett, íróasztalfiókban őrzött kéziratok, a száműzöttség megalázó falai.

Pilinszky megteremtett jelkép-rendszere mintha végképp igazolódnék. Ezekben a keszonlevegőjű időkben, késő délutáni kószálás közben véletlenül akadtunk össze a Duna-parton, a Parlament táján. A kihalt, őszi sétányon lassan elballagtunk egymás mellett. Egy bólintásból, egy összenézésből értettünk. S akkor elmondta emlékezetből akkoriban született versét, az Apokrif-ot, lírájának ezt az elmozdíthatatlan foglalatát. Azon a halk, vallomásos hangon szól bennem most is, ahogyan először hallottam tőle.

Kinyomtatva jóval később olvashattam csak. Egy egész korszaknak kellett elmúlnia hozzá, a lidércnyomásos légkörnek, mely hasztalan igyekezett túlkiáltani a lelkiismeret, a bensőséges áhítat elsuttogott szavait harsogó közhelyeivel.

Ez már a férfikor. Mire lassan visszatér az emberi beszéd, a személyes élmény, az egyéni sors elmondásának joga az irodalomban. S egyszerre kiderül: az olvasók épp erre éheztek. Őt magát is meglepte: köteteit keresték, versei ismertté váltak, elhangzottak a pódiumon. A lírai sivatag után végre korszerű, a mai ember morális válságát, fenyegetettségét, transzcendens vágyait kifejező, magasrendű költészet szólalt meg.

Ezt követte a hazai, s nyelvhatárainkon túli elismerés, amely élete második felében kísérte, s megnyitotta előtte az addig elzárt nyugati világot. Hatvanéves korában érte a halál.

Temetéséről visszafelé jövet társam megkockáztatta: Ha most bepillanthatnánk oda, ahová belépett... Vajon a „sötét mennyország” fogadta... Vagy mégis... a végső kegyelem?

Tűnődve feleltem, verseinek kontextusából nem nehéz kimutatni, hogy költészetének utolsó szava a megszenvedett irgalom.

A temető kapujában álltunk, az „ignoramus” mezsgyéjén.

Vidor Miklós

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu