Jelenpor

Szokás ostorozni a kulturális keresztényt, aki, még ha minden vasárnap el is megy a templomba, csak szokás ez nála, s nem istenszerelem. Ne bántsuk, mert a kereszténység kultúra is: közösség és együttgondolkodás az élet alapkérdéseiben, no meg műveltség. A kereszténység tudást, kifinomultságot, szépséget is jelentett a Római Birodalom bukása óta eltelt másfél évezredben. Ezért ne becsüljük le azt, aki csak kulturális keresztény, mert ő azért tud valamit, ami manapság nem semmi; legalább nem írja kisbetűvel az Istent, és ha szerkesztő, akkor nem javítja ki Józsuét Józsiéra.

Ismeri esetleg a hely- és részeshatározót. Tudjuk, őket, a szegény üldözött részére, számára, nak-nek-et, hoz-hez-höz-öt. Nyírták szerencsétleneket a hat elemis káderek a szocializmusban, amikor elküldték a „tanács felé a határozatot”, és „fölvállalták a gyerekek felé a napközi otthonos ellátás lerendezésének biztosítását”. A rendszerváltozás egy-két évig azt a látszatot keltette, ahogy anyanyelvünk efféle gyalázásának vége, aztán ebben is csalódtunk. Bizony, hamarosan visszatért a lerendezés, a fölvállalás az orosz befejezett igealakok mintájára — a biztosít, mint valamennyi igénk általános helyettese, meg a felé is. Jobban tombolnak, mint annak előtte, és oda is behatoltak, ahova régen a küszöbig se juthattak. Éneklik a hívek, hogy „fölemeljük kezeinket”, holott a magyarban a páros végtagok egyes számúak, tehát helyesen azt kellene dallani, hogy „fölemeljük két kezünket”. A legszörnyűbb a drága Flüei Szent Miklós gyönyörű imájának rémfordítása: „vedd el tőlem mindenem, ami gátol feléd”. Ennél csak elkeserítőbb, hogy se a kántor, se a plébános úr nem koppint a dalnokok orrára: ez kérem szent hely, ez a magyar kultúrának is a temploma, mert a nyelvi mértéket nálunk Temesvári Pelbártok, Pázmány Péterek és Prohászka Ottokárok szabták ki. Talán azért marad el az intés, mert olykor már a prédikációk is azt hirdetik felénk, hogy „kiárad felénk a Szentlélek”, hogy „vállaljuk föl a szeretetet egymás felé.”

A fociebé alkalmából népes erdélyi társaság gyülekezik a kivetítős sörözőben. Tán százan is lehetnek. Románok, mondják az utcabeliek talán tudatlanságból. A kocsmáros — földijük, de ez nem közismert a környéken, mert már oly régen származott ide — türelmesen javítgat a kánikulai éjszakában: magyarok, kérem, székelyek és magyarok. Ha érdeklődést tapasztal, szívesen tart anekdotákkal fűszerezett előadást az ottani román hatalom magyarellenes túlkapásairól, ami rengeteg embert űzött el szülőföldjéről.

Megy a meccs: olasz-román. A közönség hördül, tapsol a román támadásoknál, aztán az olaszok gólt rúgnak. Csak egy ember ujjong, mire a többiek úgy néznek rá, mint fradisták a közéjük keveredett újpestire.

Lehet, hogy a környékbeliek tudnak valamit?

Czakó Gábor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu