Simone Weil egyik legkeservesebb szellemi tapasztalata az volt, hogy mindig mindenről mást gondolt. De maga ez a „más” is változott benne, vagyis holnap már nem ugyanannak mutatta magát, mint amilyennek tegnap látszott. Viszont egyetlen meggyőződése sem fordult soha az ellenkezőjébe, mivel az igazságból, és csak belőle vezette le. Oly annyira, hogy nem is beszélt meggyőződésekről. Személyéhez kötődő elgondolásai nem voltak, így meggyőződései sem; egyszerűen az igazságról gondolkodott. Ma, amikor a tejtermékláncnak „hasznosulási filozófiája” van, a nagybankárt — nem az extraprofit, hanem — „fejlődési szemlélete” vezeti, akkor egy Simone Weil csak gondolkodik. De azt a szike élességével teszi. Keserves azért volt ez a tapasztalata, mert fölfogva, hogy még a gondolkodó vagy annak látszó emberek sem az igazságból eredeztetik gondolataikat, hanem — igaz vagy vélt — képességeikből, hajlamaikból, legtöbbször legnyersebb érdekeikből vagy szeszélyből, melynek ide-oda csapongó „elevenségét” tehetségük jelének tekintik. Simone Weil ezt fölfogva a másként gondolkodónak kimért magányt megkapta és elfogadta. Ami nem is olyan egyszerű dolog.

Távolodva a „sokfélétől” közeledett az „egyféléhez”, majd az Egyhez, az Atyához és a Fiúhoz. Talán nem gondolta rosszul: aki erre az útra vitte, a Szentlélek volt. Ennek az útnak nehézsége az, hogy a „sokak” elhagyása nem valami gyöngéd mozzanat vagy elfordulás egy úton, hanem kimondottan szakítás. Többet nem foglak téged, titeket látni. Többé nem egyezkedhetünk. Többé nem hallgathatunk az igazságról a látszatbéke kedvéért, ahogyan eddig tettük. Mert igenis, a látszatbéke nem béke. Életünk folyamán jól belerögződünk kényelmes gondolati sündisznóállásainkba, tartós védekezésre rendezkedünk be, aztán ebbe vagy belefér, bemehet valaki, valami vagy sem. Ha nem, jöhet akkor is, de hallgasson. Illetve hallgasson el. Ez a hazugság kényszerítése, csak nem nevezzük annak. Weil belebetegedett volna, ha nem mondhatja ki, nem írhatja le, amit az igazságról gondol. Ma épp fordítva van: abba betegszenek bele, ha a — kíméletlen — igazság elhangzik. Az igazság nem azért kíméletlen, mert aki mondja, tahó, hanem mert az igazi igazság isteni.

Igen, tudomásul kell vennünk, hogy vannak, akik különös tisztasággal, megszolgálhatatlan kegyelemből látják az igazságot. Mások, vagy nagyon sokan csak elmosódottan, nagyjából, pontatlanul, esetleg egyáltalán nem. Ez emberileg igaztalannak látszik, tehát tűrhetetlen. A többség nyomban tiltakozni kezd, kétségbe von, cáfol, majd vádaskodik, lekicsinyel, kirekeszt; végül el akar rakni az útból. Egy embernek nem lehet igaza. A többség nagyon jól érzi, hogy itt nem (csak) filozófiai, hanem egyenesen létkérdésről van szó. Hogy Weil nagy szeretetével meghaladta elkülönítését (ezt a levelei igazolják), azt mutatja, neki volt igaza, bár ezt így soha nem mondta. Inkább ez a kifejezésmód illik hozzá: jól gondolkodott az igazságról. Még akkor is, ha mi több dologban másként gondolkodunk, mint ő.

Vasadi Péter