A Biblia éve (3.)

Az igeliturgia jelentősége

A II. vatikáni zsinat liturgikus reformja óta a szentmise első részét az Ige liturgiájának, a másodikat az Eucharisztia liturgiájának nevezzük. A szentmisének ez a felosztása, illetve az igeliturgia nem a legutóbbi egyetemes zsinatnak köszönhető, hanem őskeresztény - a liturgia lényegéhez tartozó - istentiszteleti forma. Már az apostoli egyházban is az Eucharisztia ünneplését mindig az igeliturgia előzte meg. A zsidó hagyományt követve az első keresztények rendszeresen olvasták az ó- és újszövetségi iratokat az eucharisztikus közösségben.

A szentmise megújított formája ugyancsak hangsúlyozza az igeliturgia jelentőségét. A megdicsőült Krisztus a liturgiában az ige és az Eucharisztia által egyformán erősíteni és táplálni akarja övéit: "A szent liturgiában egyaránt veszi és nyújtja híveinek az élet kenyerét mint Isten Igéjének, mint az Úr testének asztaláról" - olvassuk a Dei verbum kezdetű zsinati okmányban (DV 21). A zsinat óhaja az volt, hogy Isten Igéjének asztala a hívők számára minél gazdagabban legyen megterítve. A liturgikus reform új perikóparendje teljesítette a liturgikus konstitúció kérését (Sacrosanctum concilium /SC/ 51).

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a szentmisének ugyan két része van, mégis oszthatatlan egész: a részek "olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy egyetlen istentiszteleti cselekményt (unum actum cultus) alkotnak" (SC 56). Ez azt is jelenti, hogy Isten igéjének hirdetése a szentmisében kultikus tevékenység, amely Isten dicsőségét és az emberek üdvösségét szolgálja.

A misekönyv bevezető része, az úgynevezett általános rendelkezések (ÁR) is rámutatnak az igeliturgia jelentőségére: "Az olvasmányokban, amelyeket a homília fejt ki, Isten szól a népéhez, kinyilvánítja a megváltás és az üdvösség misztériumát, és lelki táplálékot nyújt. Maga Krisztus pedig jelen van igéje által hívei között. Isten szavát a nép szívébe fogadja énekével, és a hitvallással csatlakozik hozzá" (ÁR 33).

Azt mondhatjuk tehát, hogy a liturgia lényegéhez hozzátartozik az Isten szava. Az embert teremtő és üdvözíteni akaró Isten kinyilatkoztatta önmagát, szólt hozzánk, sokszor és sokféle módon. Hittel valljuk, hogy a Szentírás tartalmazza ezt a szót; az egyház igehirdetése azt továbbadja; a liturgia ünnepli és aktualizálja.

Erre a törvényszerűségre figyelmeztet bennünket az ószövetségi liturgia is. A választott nép kultuszának és imaéletének legfőbb sajátossága az Isten nagy tetteiről való megemlékezés - Isten igéjének olvasása és hallgatása által. A választott nép istentisztelete is fejlődik, alakul. Megjelennek benne azok az elemek, amelyek minden más vallásra jellemzők (szent helyek, tárgyak, ünnepek, stb.), de a legfőbb kötelesség az anamnézis, a múltat a jelenbe hozó hatékony megemlékezés. A kultusz emlékezteti az istenfélő zsidó embert Isten üdvtörténeti nagy tetteire (például az Egyiptomból való szabadulásra). A liturgikus megemlékezés ugyanakkor jelenvalóvá is teszi ezeket az eseményeket, és így erősíti a nép hitét abban az Istenben, aki éppúgy jelenvaló, és éppolyan hatalmas, mint egykor, az atyák idejében (MTörv beszéde 1-11). A múltra való emlékezés a jövőbe is mutat, mert megerősíti a választott nép hitét, és ébren tartja az embert megmentő és szabadító Istenbe vetett reményét.

A szentmise igeliturgiája is a Bibliára alapozott hatékony megemlékezés. Minden szentmisében megemlékezünk Isten múltbéli nagy tetteiről, megjelenítjük azt, és megerősödik bennünk a Jézus Krisztusba vetett hit. Az az esemény, amelyről a liturgiában megemlékezünk, nem más, mint Krisztusnak a mi üdvösségünkért végbevitt műve. Gondoljunk csak a szentmise első eucharisztikus imádságának, a római kánonnak a szavaira: "Megemlékezünk ezért Istenünk, mi, a te szolgáid és a te szent néped, Fiadnak, Krisztus Urunknak áldott szenvedéséről, a halálból való feltámadásáról, dicsőséges mennybemeneteléről." És így számunkra a megváltás műve nem csupán egy történeti esemény, hanem élő valóság. Ezt pedig az igeliturgiának köszönhetjük, melyben a Szentlélek jelenvalóvá és hatékonnyá teszi a megváltás misztériumát.

A liturgia tanító jellege is igényli az Isten szavának olvasását. Valljuk, hogy "a liturgiában Isten szól a népéhez, és Krisztus most is hirdeti az örömhírt" (SC 33). Azért is hasznos számunkra a bibliai szakaszok olvasása és hallgatása a liturgikus cselekményekben, mert "a Szentírásból tárul fel a cselekmények és jelek értelme" (SC 24). Csak az Isten szava által lesz érthetővé és elfogadhatóvá számunkra például az átváltoztatás, Jézus valóságos jelenlétének misztériuma az eucharisztikus közösségben. A liturgiának ez a tanító, nevelő jellege megerősödött, amióta a liturgiát - beleértve a kánont is - nem latinul, hanem a nép nyelvén imádkozza az egyház. Nemcsak az igeliturgiában, hanem az áldozati liturgiában is "az Úr halálát és feltámadását hirdetjük, amíg el nem jön (1Kor 11,26).

Az Isten szava az igeliturgiában és azon kívül is a kegyelem eszköze, Isten kegyelmi működésének egyik formája. A Szentlélek nemcsak Isten igéjének megértését adja meg - hitet ébresztve -, hanem jelenvalóvá is teszi és közli is az Atya művét, amelyet a szeretett Fiú vitt végbe.

Dolhai Lajos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu