Letette a kanalat...

Egykori tábori lelkész emlékei a frontról és a fogságról

Idegen földön, szívükben az otthoniakat hordozva és békés jövőről álmodozva morzsolódtak fel a fagyhalálban, a mocsárban és az ellenség csapdájában. A második világháború egyik legnagyobb katasztrófája volt a 2. magyar hadsereg pusztulása a Don-kanyarban. Az 1943. január 12-én kezdődő doni ütközetben több mint százezer magyar lelte halálát. Ilyenkor, az évfordulókon, évek óta értük szól a fohász. Sokfelé szentmise keretében is imádkoznak a hősökért. A Pákozd melletti Mészeg-hegyen, a Don-kanyar emlékkápolnánál éppúgy meggyújtják a kegyelet gyertyáját, mint a szombathelyi székesegyházban, a Mátyás-templomban vagy az 1997 júliusában létrehozott oroszországi emlékhelyen, Bolgyirjevká-ban.

Oroszországban a II. világháború folyamán 350 ezer honfitársunk halt hősi halált. Kevesen tértek vissza a hadszínterekről és a hosszú fogságból. Balogh István tábori főesperes az események egyik túlélője volt. Az ő visszaemlékezésének segítségével elevenítjük fel az események néhány mozzanatát. Balogh atya tanulmányait - egri egyházmegyés kispapként - Budapesten végezte. 1941-ben pappá szentelték, és Szerencsre helyezték. Onnan jelentkezett tábori lelkészi szolgálatra. Megjárva az orosz frontot, 1951-ig hadifogságban volt. A Gulagon az oroszok egyrészt gyűlölték, másrészt szinte "babonásan" tisztelték. Amikor például a lágerparancsnokság 1945-ben nem engedte a halottakat illő módon eltemetni, az első éhségsztrájkot ő indította el. A lágerbe bejövet ugyanis Balogh István atya letette a kanalát. Hamarosan több ezer kanál került még emellé, azoké a fogolytársaké, akik szolidaritást vállaltak vele. Aztán méteres hóban, gyakran 40 fokos hidegben temette a halottakat. Minden vasárnap szabadtéri misét is mondott az egész tábor számára. A különféle gyötrések és fenyegetések ellenére is ragaszkodott a szentmiséhez, valamint ahhoz, hogy az elhunytakat egyházi temetésben kell részesíteni. Az utolsó transzporttal jött haza. Az ENSZ ekkor már vizsgálatot indított a Szovjetunióban fogva tartott hadifoglyok ügyében. Koncepciós pert terveltek ellene. Azzal vádolták, hogy a lágerben a Vatikán számára kémkedett, és összeesküvést szervezett.

Hazatérve tíz hónapot az ÁVH pincéjében töltött kurtavasban, sötétzárkában. Szabadulása után nem kerülhetett hivatalos papi állományba, végül 1967-ben Göncre helyezték, ott szolgált huszonöt évig. Ezután, nemrég bekövetkezett haláláig, a székesfehérvári papi otthon lakója volt.

1998-ban, vagyis tíz éve részesítette őt a honvédelmi miniszter a Honvédelemért első osztályú tisztikeresztje kitüntetésben. Ebből az alkalomból kerestem fel akkor Balogh István nyugállományú alezredest Székesfehérváron. Az emlékezetében élénken élő fájdalmas háborús eseményekről hiteles tanúként így vallott:

- A doni hadseregből kevés magyar maradt meg. Három hadtest állt harcban a Donnál. Amikor a harmadik hadtest parancsnoka: grófStromm Marcell altábornagy látta, hogy a helyzet tarthatatlan, és tudta, hogy már egy hete nem ettek a katonák, kiadta a hadászat történelmében talán egyedülálló parancsot. A magyar hadsereg minden, még mozgóképes tagjának elrendelte - miután az otthonukkal semmi összeköttetésük nem volt, parancsot sehonnan nem kaphatott, és nem is kérhetett, a lőszer, az élelmiszer elfogyott -, hogy minden magyar honvéd úgy mentse magát, ahogy tudja, és mindenütt hivatkozzék rá és az általa kiadott parancsra. A hátraözönlő hadsereget aztán összeszedték. A 220 ezer magyarból már csak ötvenezer volt életben. Tőlünk jobbra háromszázezer olasz szinte valósággal megfagyott. Néhány ezernyi maradt életben. Őket is (mert mi mást tehettek) megindították a mély hóban, gyalogmenetben, fegyveres őrizetben nyugat felé. A Dnyeper partján felvett védőállásokban, amely részben a doni hadsereg felváltására kiküldött magyar hadseregből, részben a Dontól visszakeveredett több ezer magyarból állt, összesen körülbelül 300 ezer ember volt. Némi habozás után a Kárpátok előteréig hátrált a magyar hadsereg. Minket egységesen az első magyar hadsereg névre kereszteltek. A második hadsereg volt az, amely a Donnál felmorzsolódott, és harmadik hadseregnek nevezték azt, amelyik itthon maradt, részben Budapest, részben az ország védelmére. Gondolni kellett a Balkánra is, ahonnan a német hadsereg már elkezdett visszavonulni. Számítani lehetett rá, hogy a szerbek, mivel szövetségben voltunk a németekkel, hozzánk is "belátogatnak". Mi, vagyis az úgynevezett első magyar hadsereg keletről vonultunk vissza, miközben egy német hadsereg ékelődött közénk, hogy ne tudjunk az anyaországgal érintkezésbe lépni.

Hadifogságba kerülvén tapasztaltuk, hogy nagy gyűlölettel tekintenek ránk, hiszen a németek szövetségesei közül mi voltunk az utolsók, akik letettük a fegyvert. Mi, akik a fegyverletételkor még harcban álltunk, Szibériába kerültünk. Érdekes módon az ottani táborunkban találtuk azokat a már két és fél éve fogságban levő, s életben maradt doni foglyokat, akik közül a tiszteket mind egy szálig kint tartották hadifogságban. Nagyon jó volt, hogy összekevertek bennünket, mert azok már rengeteg tapasztalattal rendelkeztek, hogyan kell a lágerben viselkedni, az orosz mit fog követelni, mit szabad elfogadni, mit kell visszautasítani.

A tábori lelkész feladata a szolgálati szabályzat első pontja szerint az volt, hogy a "keze ügyébe" kerülő katonák testi és lelki jólétéről erejéhez mérten gondoskodjék. Úgy tartottam, ahol az emberek vannak, ott kell lennie a papnak is. Ha az emberek bajban vannak, a bajban és a vészhelyzetben is velük kell lennem. Nemcsak azért, mert lelkileg jó hatással van a katonákra, ha látják és érzik, hogy a lelkészek is ott vannak közöttük, hanem azért is, mert ütközet esetén akár a senki földjére is kimehetett a lelkész úr, és talált ott bőven sebesültet. Sosem kérdeztem, ki milyen vallású. A szent kenettel megérintettem a homlokát, a Jóistenre bízva a többit.

Rózsa Györgyi

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu