A szent asszony

November tizenkilencedikén, Arpád-házi Szent Erzsébet halála és neve napján, Pesterzsébeten születtem. A szent nevét viselő plébániatemplomban kereszteltek, ott lettem elsőáldozó, ott bérmált meg a váci püspök, Hanauer István.

A szárnyas oltár Szent Erzsébet életének pillanataival

Templomba járó kiskölyökként ismertem meg, reprodukcióról, Liezen-Mayer Sándor festményét, amely Szent Erzsébet rövid földi életének gyönyörű pillanatát jeleníti meg: miképpen változott a szegényeknek szánt alamizsna rózsává - sok rózsává.

Keresztanyám elvitt egyszer egy budapesti katolikus kultúrterembe, kis színpadán "élőképeket" adtak elő: nevezetes festmények jelentek meg szemünk előtt, mozdulatlan szereplőkkel, az eredeti alkotást felidéző színekkel, háttérrel. Közöttük így elevenedett meg kamasz-szemem előtt Liezen-Mayer Sándor festménye is. Ezek az egybeesések csak később tudatosodtak bennem, kisgimnazista fejjel. A Kossuth Lajos Gimnázium diákkönyvtárában - vagy a tanáriban, mert oda is be lehetett kéredzkedni - került kezembe A szent asszony című Harsányi Lajos-regény, amely II. Endre magyar király Erzsébet nevű leányának életútját rajzolja meg. A könyv egyik oldalán ráakadtam az alamizsnás-rózsás legendára is.

Felsős voltam már, ötödikes vagy hatodikos gimnazista. Tudtam, hogy az élő magyar irodalomnak van egy Harsányi Zsoltja, és nem is oly régen hunyt el Harsányi Kálmán, az Ellák című történelmi dráma költője; Harsányi Lajossal a Szent Erzsébet-regény találkoztatott össze. Jelképesen értve ezt a találkozást. Eljutottam a költő Harsányi Lajoshoz is: kerestem verseit, rájuk akadtam. Találkoztam a fényképével: nagyon emlékeztetett szeretett prózaírómra, Nagy Lajosra. És lám: ő is Lajos, ráadásul mindketten 1883-ban születtek. (Megint egy koincidencia, véletlen egybeesés. Véletlen?!)

Hatesztendei munka után Nagy Sándor, az öreg Szent Péterre emlékeztető festőművész befejezte a mi Szent Erzsébet-plébániatemplomunk freskósorozatát. Hamarosan elkészült az új szárnyas oltár is, rajta (nagy falfestmények után) kis képekkel, amelyek Szent Erzsébet életének egy-egy pillanatát örökítik meg.

Érettségizőként ott álltam az oltárt csodálva, s mindazt, ugyanazt láttam, amit Harsányi Lajos könyvében olvastam, amit addig csak elképzelhettem. Boldog felismerés volt. Milyen jó lenne ezt egyszer elmondani a pap költőnek - jutott eszembe. El kellene mennem Győrbe, ahol (akkor már azt is tudtam) Harsányi Lajos - a püspökség kanonokja a nevezetes Káptalandombon lakik, közel a székesegyházhoz, ahol védőszentem, Szent László hermáját őrzik...

Bizony elfutott csaknem két évtized, amikor végre ott állhattam a barátságos kíváncsisággal rám mosolygó pap költő előtt, azonmód elhadarva neki a külső hasonlóságot, az l883-as születési évet, azt, hogy ő szintén Lajos, mint Nagy Lajos, aki nekem Lajos bácsi volt...

- Akkor magam is Lajos bácsi leszek, hiszen már betöltöttem a hetvenkettőt - mondotta, s közben szelíden hátba vágott.

A Nyugat folyóirat első nemzedékének "évfolyamtársa" (aki egyazon évben született Babits Mihállyal és Juhász Gyulával is), arról mesélt, hogyan járt föl Pestre a harmincas években, papi civilt ölve, a Nyugat összejöveteleire. Nagy Lajossal csakugyan úgy néztek egymásra, mintha ikrek volnának.

- Tudod, fiam, mi esik rosszul? - kérdezte, és válaszolt is rá: - Tavaly jelent meg a Hét Évszázad Magyar Versei négy kötetben. A harmadikba mi hárman, Sík Sándorral, Mécs Lászlóval belefértünk volna, hiszen a mi hangunk is ott van a huszadik század magyar poézisában. De hát - kihagytak bennünket...

Elbeszéltem neki a templomunkat, a főoltárt, és hogy azt a Szent Erzsébet-képsort látnia kellene. Rá-rákérdezett még a neki merőben új és örvendetes híradásra. S mondta is: ha gyengülő egészsége engedi, okvetlenül elmegy, eljön szülővárosomba.

Nem sikerült. A betegség, a halál megakadályozta Harsányi Lajost, hogy megismerje templomunk oltárképeit.

Ebben a nyolcszáz esztendős, jubileumi évben oly sokszor emlékezünk az 1207-ben született Szent Erzsébetre, aki csupa szeretet volt, segíteniakarás, önfeláldozás; aki a legmostohább sorsot is vállalta, hogy nyomorban szenvedők jótevője legyen - 1231. november tizenkilencedikén hunyta le szemét. IX. Gergely pápa már 1235-ben szentté avatta. A bullában ez is olvasható: "Már kisded korától fogva óhajtott a szegények ápolója és barátja lenni, mert jól tudta, hogy az Isten az örök életet azoknak adja jutalmul, akik kedvelt szegényeivel tett jótétemények által maguknak arra érdemeket szereztek..."

Ezt is idézi A szent aszszony nemrég megjelent új kiadása. Olvasás közben szinte hallom írójának, a pap poétának messzi hangját! A könyv míves mondatainak olyan a lélegzetvétele, ritmusa, mintha ő maga beszélne.

"És nagy, fekete szemét elfutották a könnyek" - olvasom a még kicsiny, de már eljegyzett, már a Wartburgban élő királyleányról.

Meg kell állnom egy pillanatra. Csakugyan fekete volt a szeme? A legenda szól így róla? Avagy az agyonírt kék helyett Harsányi Lajos a maga költői tollával keverte ki ezt a színt?

Dalos László

Fotó: Cser

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu