Homíliavázlat

Siettethetjük-e halálunk óráját?

Van-e joga az embernek, hogy saját elhatározásából a halált válassza, vagy siettesse annak közeledtét? Halottak napja hónapjában, az egyházi év vége felé, a mai olvasmány és az evangélium a végítélet napjáról beszél, s óhatatlanul is saját halálunk és szeretetteink elvesztésének gondolatával szembesít.

Napjainkban mintha terjedne a halálba való menekülés vágya. A gazdagabb országokban ennek oka a kiszolgáltatottságtól, a szenvedéstől való félelem, a szegényebb országokban pedig a nyomorúságtól, a betegségtől való rettegés. Tudjuk, hogy meg kell halnunk, de vannak, akik ezt koruk, betegségük miatt siettetni szeretnék.

Az emberi méltóság transzcendens gyökerű, túlmutat önmagán. Ebből következik, hogy az emberi test sérthetetlen, vigyázni kell rá, tökéletessé tenni: felelős vagyok a Szentlélek templomáért.

Az élet teljességében az ember arra hivatott, hogy meghaladja földi életének határait, mert élete nem más, mint Isten életében való részesedés. Ajándékba kapott életünk azért szép, mert odaajándékozható Istennek - és másoknak. Egy fa arra dől, amerre életében hajlott. Ha életem döntéseiben Istent választottam, akkor halálom pillanatában is őt fogom választani. Így nincs jelentősége, hogy pontosan mikor is érkezik el az a bizonyos nap, hisz készen vagyok az Úrral való találkozásra.

Az emberi élet szent, mert kezdete óta magán hordozza a teremtő Isten "keze nyomát". Az ember - Istennel - naponta részt vesz a teremtés művében, s munkájával részesévé válik a teremtés művének.

Az ember életének a kezdetétől a végéig Isten az Ura, ezt a hatalmat senki, semmilyen módon nem ragadhatja magához. Tudjuk, hogy eljön a pillanat, amikor a haldoklót el kell engedni. Ahogy most, az idei gyönyörű őszön rácsodálkozhattunk arra, ahogy a természetben a fáknak minden évben el kell engedniük leveleiket. Hasonlóképpen nekünk is el kell tudni engednünk azokat, akikkel szoros kapcsolat fűzött össze minket itt, a földön. De nem mindegy, hogy a beteget elkísérjük "Kháron ladikjáig" - vagy belelökjük.

Az élet misztériumát a haldoklókon keresztül szemlélhetjük a legjobban. Ők tudnak nekünk a legtöbbet mondani arról, minek örültek az életben, mit tennének másképp, miért szomorkodnak. Ahogy egy idős, haldokló asszony mondta vallását nem gyakorló lányának: "Lányom, én most elmegyek szüleimhez, akik már várnak engem. Én is várni foglak téged, szeretném, ha nem kellene hiába várnom."

A haldoklók mondják meg nekünk, miért is élünk. A haldoklás pillanatai életünk legfontosabb pillanatai. Ez a célegyenes, és sokszor éppen ebben az életszakaszban hagyjuk magukra (rejtjük el önmagunk és mások elől) a nagy útra készülőket.

Van, amikor az orvosnak már nem kell, nincs mit gyógyítania - ápolni és utolsó nagy útján a beteget végigkísérni azonban kötelességünk. A mai szemlélet szerint az élet csak addig jó, amíg élvezhető. A mai, torzult felfogás szerint a szenvedés kudarc, amitől mindenáron meg kell szabadulni. Az ilyenfajta gondolkodásmód nem látja be: Isten az egyedüli, abszolút ura az életnek. Halálunk pillanata akkor jön el, amikor az Úr hív bennünket, amikor a legalkalmasabbak vagyunk az üdvösségre. Az ő szerető gondviselése határozza meg, mikor és hol találkozzunk. Nem kell félnem tőle, hiszen Jézus küldöttje, Szent Ferenc testvért látott a halálban. S ha Jézus hív, miért is ne mennék örömmel?

Annak idején el kellett hagynunk anyánk méhét, nem maradhattunk tovább abban a boldog, gondtalan védettségben. Egy idő után azonban kinőjük ezt a földi anyaméhet is, már túl szűk lesz számunkra.

Születésünk és halálunk is Isten szerető gondviselésének műve.

Gáspár István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu