A pesti Duna-parton

Feleségemmel hetente végigsétálunk a Petőfi híd és az új Nemzeti Színház közti Duna-parton. A két széles sétány között szögletesre nyírt fagyalbokrok alkotta sövény húzódik, jobbra, a párkány mögött a Duna, balra keskeny füves rész, nemrég ültetett fasorral, majd drótkerítés és a csepeli HÉV sínpárja következik. Mostanában alacsony a folyó, és ha a párkányon áthajolva letekintek, a szárazra került, egymásra halmozott kövek mentén itt is, ott is tőkésréce-párokat látok. Megszokták az embereket, felnéznek, esetleg kicsit beljebb úsznak, de többnyire maradnak. Ha mégis felrepülnek, szinte mindig a tojó kerül előre, az óvatos gácsér szépen a háttérben marad, a biztonságosabb, második helyet választja. A köveken dankasirályok ülnek. Már valamenynyien téli ruhájukat viselik, csokoládébarna fejtollaikat majd csak tavasszal kapják meg újra. Néha felrepülnek, kutatva köröznek a folyó felett, és ha megpillantanak valamit, rikácsolva igyekeznek megkaparintani a többiek csőre elől. A széles peremű parti korlát nagyszerű pihenőhely, ezt a rajta látható sok, apróbb-nagyobb pöttyintés is bizonyítja. Rendszeresen megjelenik ott például egy dolmányosvarjú- pár. Üldögélnek, nézelődnek, aztán lelibbennek a sétányra, vagy a sövényen túl a fűre, hogy ott ehető maradékok után kutassanak. Máskor dankasirályok pihennek ott, tucatnyian egymás mellett, az ő hátrahagyott nyomaikat azonban inkább fröccsintésnek nevezném.

Nemrég, a gyorsan közelgő tél egyik biztos jeleként már néhány koromfekete vetési varjút is láttam sétálni a parton. Ezek a károgó madarak minden ősszel óriási csapatokban érkeznek Kelet-Európa, a nagy ukrán és orosz síkságok felől Közép-Európába, hogy itt töltsék a téli hónapokat. Látjuk őket az utak mentén, vasútállomásokon, parkokban, kertekben, mindenütt, ahol valami ehetőt remélhetnek. A színház felé menet gyakran találkozom szarkákkal is. Hosszú farkukat meg-megbillentve sétálnak elegáns fekete-fehér ruhájukban, időnként hangosan csörögve szólítgatják egymást. Nem félnek a varjaktól, de azért óvatosan kerülik őket. Évekkel ezelőtt láttam egyszer, amint a dolmányos varjú vaskos csőrével alaposan oldalba vágta a valószínűleg még fiatal, tapasztalatlan szarkát. Lehet, hogy azóta már tanítják a szarkaiskolában: a varjak ugyan rokonaink, de azért vigyázzatok, ne közeledjetek hozzájuk!

Minden alkalommal élményt jelentenek a kis búbospacsirták és a mezei verebek. Utóbbiak ősszel csapatban járnak, a fűben keresgélnek gyommagvak és morzsák után. Az arra járók, de különösen a kutyák elől a sövény sűrűjébe menekülnek. Máskor átbújnak alatta, és a túlsó oldalon várnak arra, hogy ideát tiszta legyen a levegő. Néha ők is felülnek a korlátra, de rövid nézelődés után újra a fűbe ereszkednek. Ha nagy havazás kezdődik és a fehér takaró beborít mindent, eltűnnek, és csak az olvadás után térnek vissza. Hova mennek ilyenkor, nem tudom.

Búbospacsirtákból több pár is él a területen. Újabban inkább a síneken túl, az építkezéshez előkészített részen tartózkodnak, de kedves hívogatójuk azért hozzám is áthallatszik. Ha pedig átmegyek a hídon a túlsó oldalra, akár néhány lépésnyiről is figyelhetem őket. A párok mindig együtt járnak, egymás mellett szaladnak, ha egyikük odább röppen, nyomban utánaszáll a másik is. A havas időszakban ők is eltűnnek, de tavasz fakadtával mindig visszatérnek. Ahogy azonban az építkezés a színház felé halad, egyre szűkebb helyre kényszerülnek. Szorítok nekik, hogy még évekig megmaradhassanak nagyváros övezte parányi világukban.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu