"Mintha mindig is itthon éltem volna..."

Beszélgetés Határ Győzővel

Ismét érzékeny veszteség érte a magyar írótársadalmat: életének kilencvenharmadik évében, november 27-én, Londonban - alig tíz nappal felesége halála után - elhunyt Határ Győző, Kossuth-díjas költő, író. Az ezredfordulón készült, hosszabb beszélgetés eddig még nem közölt részleteivel búcsúzunk tőle.

Ha megnézzük az Ön kitüntetéseinek listáját, azonnal feltűnik, hogy a magyar fejezet csak 1989-ben kezdődik, az aranykoszorúval díszített Csillagrend átvételével. Milyen érzés volt több évtized elteltével újra bekapcsolódni az ország szellemi életébe?

- Természetesnek vettem. Azzal, hogy Magyarország ismét szabad, és én megint szabadon hazajöhettem, helyreállt a dolgok rendje. Ennek nagyon örülök - ám az ember, amilyen hálátlan szerzet, a kínok és a gyötrelmek elmúltával alszik egyet erre az örömre, és máris elfelejti. Mintha mindig is itthon éltem volna, és roppantul jólesik, hogy nem kell szabadkoznom, és minden további nélkül visszafogadtak.

Márai Sándor tudatában - Halotti beszéd című versére utalva - élete végéig megmaradt a Mikó utca hét gesztenyefája mint a fiatalkori kötődések, az otthon jelképe. Melyek az Ön gesztenyefái?

- Nagyon erősen kötődöm a ma már Gyomaendrődnek mondott szülővároskám, Gyoma emlékeihez. És nagyon sok olyan emlékem van, amelyek csak a megszépítő messzeség aranyködén keresztül kedvesek, például a börtönök. Végigültem Magyarország börtöneit, hiszen mindig utaztatták, hurcolták az embert, hogy egyetlen helyen se szervezkedhessék. Mindez kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. Ez azonban nem baj, mert nem sérültem meg úgy, hogy be ne hegedt volna.

Mikor emigrált?

- Közvetlenül a forradalom után, 1956. december 23-án. Karácsony estéjén már Bécsben voltam - nagyon nehezen jutottam át a határon, mert akkor már újra lőttek.

Az idegenben töltött évtizedek során miként élte meg az anyanyelv megőrzésének kalandját? Milyen viszonyban áll az itthon jelenleg beszélt köznapi nyelvvel?

- Én ezt a fajta nyelvet csak nyomtatásban olvasom: az új regényírók beleveszik műveik párbeszédeibe, én pedig kerülgetem, kóstolgatom és tanulom, akár egy idegen nyelvet. Megpróbálom használni is, de nem az igazi: mintha csak lombikban főzték volna, csupán egy lombik-nyelv. Amióta haza-hazajárok - meglehetősen gyakran -, iparkodom bepótolni ezeket a csaknem pótolhatatlan mulasztásokat. Amikor a Szovjetunió zuhanása és elolvadása még sehol sem volt, és a magamfajta öregember nem gondolta volna, hogy ez még az ő életében bekövetkezik, olyan gondolatok is megkörnyékeztek, hogy ha ilyen mértékben sorvad az anyanyelvem, akkor egyszer majd nem leszek. Ezt úgy fejeztem ki, hogy engem is elér a nyelvhalál. Akkor már csak olyan könyveket tudnék írni, amelyeket idehaza senki sem ért, vagy azt mondanák rá, hogy olyasféle nyelvemlék, amelyhez szótár kell, vagy amelyhez meg kell kérdezni a nagypapát. Ezzel kapcsolatban eszembe jut, hogy 1945-ben, a világháború végeztével hazatért egy nagy emigráns, az öreg Ignotus, akit az egész magyar irodalom kellő tisztelettel várt és fogadott. Ennek alkalmából megjelent tőle egy féloldalas vezércikk az egyetlen akkori napilapban, amelynek az volt a címe: Szabadság. Nagy elragadtatással elkezdtem olvasni - és nem értettem. Ő még az 1900-as nyelvet vitte ki magával, és az annyira elvénült, hogy szinte idegen volt. Amikor oly sok év után először hazajöttem, attól féltem, hogy engem is utolér ez a sors, és nem fognak érteni.

Londonban élve mik a meglátásai a honi líra helyzetéről?

- Körülbelül tíz folyóirat és egy napilap jut el hozzám, és én valamennyit elég tisztességesen elolvasom ahhoz képest, hogy egy író mindig időszűkében van. Egyre kevesebb örömmel látom a líra felvizezését, gáttalanságát, az irányelvek bizonytalanságát - erről nem is illik sokat beszélni.

És milyennek látja a mai angol irodalmi életet?

- A tíz ujjamon meg tudom számolni azokat, akiknek a műveit rendszeresen kiadják, és suba alatt még nekik is hozzá kell járulniuk a nyomtatás költségéhez. Ha bemutatnak egy verseskönyvet, a helyszínként szolgáló terem törvényszerűen nagyon kicsi, és az érdeklődők talán huszonöten, ha vannak.

Ez a jelenség nagyon egészséges. A költő pusztuljon éhen, beleértve jómagamat is, menjen rá az élete - de ha rámegy, és át tudja ütni ezt a nagy ellenállást, abból születik a költő. Az aztán költő. Magyarországon abszolút egészségtelen volt a pártállam idején, hogy az első kötetes költő már házasodhatott; ha három-négy kötetét kiadták, már volt két gyereke; és amikor már vagy húsz kötetnél tartott, és rendesen megadta a cézárnak, ami a cézáré, addigra teljes mértékben alkotóeleme volt a puha diktatúra intézményrendszerének. Ez roppant egészségtelen dolog. Hány olyan költő van, aki 1990 után szinte azonnal lekopott, pedig a pártállam árnyékában egészen jó megélhetést jelentett neki a költészet - még úgy is, ha csak a kevés kötelest adta oda magából a kommunista államnak.

Eszerint az Ön hányatott költői sorsát nevezhetjük egyben költői hitvallásának?

- Így van. Az ember nem választja szántszándékkal a hányattatást, de ha beleesik, és ide-oda hányják-vetik, az aranyfedezetet jelenthet. A költészet pedig ennek az aranyalapnak a kamata.

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu