Akit a szekusok Magyarországon vertek agyon...

Pakocs Károly (1892-1966)

Sokan még ma is "ellentmondásos" egyéniségnek tartják. Igen, az volt - de a keresztségi fogadalmunkban megvallottak értelmében: élete során mindvégig ellene mondott az ördögnek. Nem is akárhol és akármikor, hanem az Illyés Gyula által egy mondattal jellemzett zsarnokság egyik legtöbb tragédiát játszó színpadán, a két világháború borzalma, Trianon, majd a kommunista üldözések által sújtott Kárpát-medence fizikailag-lelkileg csaknem a végsőkig megtépázott térségében, a szatmári egyházmegyében.

Iskoláit szülővárosában, Nagykárolyban, a piaristáknál kezdte, majd a szatmári katolikus főgimnáziumban folytatta, teológiai tanulmányait Budapesten végezte. 1914-től káplán Máramarosszigeten, később a szatmárnémeti püspök mellett szertartó, irodaigazgató, majd püspöki helynök volt - épp a legnehezebb időkben, mikor Scheffler János főpásztor "akadályoztatása" (értsd: házi őrizete és börtönévei) idején a nyáj már-már olyannyira szétszéledt, hogy többen is úgy látták, hogy "minden plébános a saját maga püspöke lett".

Pedig egyházi "karrierje" jól indult. Költőként és íróként is jelentőset alkotott, vallásos témájú verseit a Nem csak kenyérrel él az ember című verseskötetének 1919-es megjelenését követően széles körben olvasták. 1926-ban tagja lett az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, majd a Kemény János által támogatott Helikon íróközösségnek. Alapító tagja, majd elnöke az erdélyi Katolikus Akadémiának, munkatársa több katolikus szellemű lapnak, a Corvin-koszorú kitüntetettje, országgyűlési képviselő, és még sorolhatnánk. Szentbeszédeinek gyűjteménye több kötetet tesz ki, s ő a szerzője az Istengyermek, kit irgalmad közénk lehozott ismert szép énekünknek.

Ugyanakkor - például a közéleti személyiségekhez írt leveleiben - a keresztény társadalmi tanítás szellemében kiáll a rábízottak mellett, s ezért vállal szerepet a (Slachta Margit, illetve Salkaházi Sára nevével fémjelzett) Szociális Testvérek Társasága által alapított Szentlélekszövetség munkájában is. Példaként álljon itt egy részlet az Actio Catholica Országos Elnöksége által megjelentetett írásából: "Az elméleti érvek talán hozzáférkőzhetnek (...) az igazságot visszatarthatatlan rohanással kereső nagy lelkekhez, de a mindennapos életben forgó, vagy a gondjainak a terhével vánszorgó tömegember inkább szívével keresi Krisztus egyházát, mint elméjének erőfeszítésével, ezért a krisztusi egyháznak inkább szeretetében, mint igazságaiban ragyogó arcát szeretné látni."

Kálváriája 1949 júliusában kezdődött, mikor a szerzetesrendek feloszlatását követően püspökével, Scheffler Jánossal próbált közbenjárni a szerzetesekért, persze eredménytelenül. A Szentszék nevében ő tárgyalt a kormánnyal több hónapon át, míg december 17-én le nem tartóztatták. "Bűne" az apostoli nunciatúrával való kapcsolata, no meg az volt, hogy nem tett jelentést Godó Mihály jezsuita (1913-1996) államellenes tartalmú prédikációiról, melyeket ő is hallgatott. Godó atya az egyházhűség kérlelhetetlen harcosa volt, Pakocs Károly szerint azonban a katolikus hívőnek (legyen az világi vagy pap) mindenféle társadalmi rendszerrel meg kell találnia a közös nevezőt, mindenféle társadalmi rendszerben tudnia kell kifejteni áldásos küldetését. Tárgyalni kell tehát az istentelen kommunista rendszerrel, az egyház nem vonulhat katakombába, nem helyezheti magát törvényen kívül, nem tehet úgy, mintha az államhatalom nem létezne. E felfogását többen is szemére vetették, sőt, mikor 1950. október 15-én váratlanul kiszabadult, sokak előtt azért lett gyanús, mert úgymond "hamar" kiengedték. Pedig betegen hagyta el a börtönt (lábcsontjai súlyosan átfáztak, fogai megromlottak, mandulája begyulladt, szeme meggyöngült), s továbbra is állandó hatósági ellenőrzés alatt állt. Ennek ellenére az államhatalommal való kapcsolatában talán még intenzívebben kereste a kompromisszumot - sajnos, túlzott jóhiszeműséggel. Nem vette észre a hatalom hízelgéssel takart álnokságát. Például mikor elismeréssel beszélt Petru Groza államfőről, aki a "tárgyalások" során magyarul beszélt vele, és dicsérte a katolikus egyház és Szent István érdemeit. Márton Áron meg is jegyezte: "Sajnálom, hogy nem veszi észe, hogy játszanak vele."

Persze, drámája éppen abban áll, hogy míg a megszüntetett görög katolikus egyház szomorú sorsát s a bebörtönzöttek sokaságát látva joggal tarthatott attól, hogy a római katolikusok is hasonló sorsra jutnak, addig cselekedeteit nemcsak hogy mindvégig az Egyházi Törvénykönyvhöz való betű szerinti ragaszkodása jellemezte (a titkos ordináriusi intézményt például soha nem tartotta helyesnek és célravezetőnek), de nem szállt be a békepapokat heves indulattal megbélyegzők (akár "kiközösítők") táborába, hanem paptestvérként kezelve megpróbálta őket visszatartani a végleges elbukástól.

Így jött el 1956 októbere. Forradalmunkat a Dávid és Góliát című versével üdvözölte, ami miatt 1957 márciusában ismét letartóztatták. Szövegére csak következtetni lehet, mert akik akkor vele együtt voltak, a verset elégették. A címből azonban nyilvánvaló annak tartalma: a költő a maroknyi magyar nép rendíthetetlen bátorságát dicsőíthette az egyenlőtlen küzdelemben. Nyolc évre ítélték, de - miután megjárta Románia szinte valamennyi hírhedt börtönét - hat év után kiszabadult. Bár visszavonult (Felsőtömösön volt lelkész, majd az angolkisasszonyok Popesti-Leordeni-ben lévő kolostorában húzódott meg), a hatalom - megaláztatásából hasznot remélve - tovább "játszott" vele. 1964-ben kiengedték a II. vatikáni zsinatra, majd onnan hazatérve 1966 őszén, egy autóbuszos társasutazással Magyarországra is eljuthatott, oda, ahol nyilvánvalóan kapcsolatai voltak, hiszen korábban többször is megfordult nálunk; a püspökkari tanácskozásokon például gyakran ő képviselte a romániai püspököket. Autóbusza a megbeszélt időpontnál jóval korábban indult vissza Budapestről, persze "véletlenül" nélküle. Néhány nappal később késő este a kolostor kapujánál két morcos alak jelentkezett, s autójukból kidobtak egy magatehetetlen testet. Ő volt, összeverve, eszméletlenül. Egy-két napig még szenvedett, majd 1966. október 23-án meghalt. Először Bukarestben temették el, majd a szatmári székesegyház kriptájában nyertek vértanúságához illő méltó nyughelyet földi maradványai. De halálának a színhelye is sokatmondó: ma Popesti-Leordeni-ben található a Securitate titkos irattára.

A Vigilia dicséretére legyen mondva, hogy a Mihelics Vid vezette szerkesztőségnek volt bátorsága halála után néhány hónappal négy versét is leközölni. Ezek (különösen a Felajánlásom, illetve az Add, hogy többé ne én akarjak című versei) egyértelmű bizonyítékai tudatos sorsvállalásának: Ím felajánlom Érted két karom, /a népem terhét vinni akarom.

Szende Ákos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu