Egyház, kábítószer, drogfüggőség (12.)

A befogadás és a meghallgatás pasztorációja

"Az egyház továbbviszi Krisztus küldetését, törődik az egész emberiséggel, mindenkivel, különösen a legszegényebbekkel. Az anyagi szegénység gyakran megakadályozza, hogy az emberek méltóképpen éljenek. Az erkölcsi és lelki szegénység, a mélységes magány és a depresszió hatalmas szenvedés a kábítószerfüggő ember környezete számára. A pasztorális munka feladata, hogy visszaadja a kábítószerfüggő ember méltóságát és szabadságát." (448)

A fenti idézet az Egyház, kábítószer, drogfüggőség című pasztorális kézikönyvben olvasható. Egy mondatba sűrítve megjelöli a kábítószerfüggőkkel végzett munka lényegét: vissza kell adni a kábítószerfüggő ember méltóságát és szabadságát.

Csak ennyi? - kérdezhetjük naivan. Igen, csak ennyi! Csak hát...

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján sokan érdeklődtek, vonzódtak a szenvedélybetegek, különösen a kábítószeresek körében végzett segítői munka iránt. Ellenzékiséggel, titkokkal, izgalommal telített világnak tűnt kultúrájuk, mindaddig, amíg el nem kezdődött a segítő kapcsolat. Sokan a kezdeti lelkesedés után csalódottan állapították meg, hogy itt minden valahogy másképpen működik...

Megbízhatatlan, kiismerhetetlen hazudozóknak, önző, csak az "anyag" bűvöletében létező élősködőknek, csalóknak és hálátlan tolvajoknak bélyegezték a korábban még élénk érdeklődést keltő leendő báránykákat.

Ki a szerencsétlenebb? A kiégett (önkéntes vagy profi) segítő, vagy a magára hagyott kliens?!

Voltak, akik a csalódások után rájöttek, hogy a segítő a szenvedélybetegek segítésében elsősorban kísérő lehet. A változás kísérője. E felismerés szükséges a szenvedélybetegek körében végzett pasztorális munkához is.

A befogadáspasztorációja a téma iránti vonzalom és érdeklődés után az ismeretet hangsúlyozza. Meg kell ismerni a kábítószeresek világát, e szubkultúra jellegzetességeit. El kell sajátítani az általuk használt nyelvezetet, amelynek középpontjában a szerhasználattal és az életmóddal kapcsolatos kifejezések állnak. Mindehhez már kitűnő szakkönyvek is léteznek, de a személyes ismeretet, a kapcsolatokon keresztüli tanulást nem lehet megspórolni. A segítő kapcsolatban a "segítő és a segített kultúrájának szintézise valósul meg" - fogalmazza meg Gerevich József pszichiáter.

A segítőnek rá kell hangolódnia a drogosok speciális életmódjára, a napszakok felcserélődésére, az időfogalom igen laza értelmezésére.

Ugyanakkor mindez fölösleges ismeret, pusztán az egzotikum iránti érdeklődés, ha nem párosul lelki működésük, a függőség mozgatórugóinak megismerésével és elfogadásával. Valóban képesek vagyunk-e a feltétlen elfogadásra? Gesztusként gyakoroljuk, vagy törekszünk arra, hogy életformává érlelődjék?

A sóvárgás (craving) a szerhasználó, de általában a függő ember beszűkült életének centruma. Ez az analitikusok használta mély, összetett jelentésű, érzelmekkel telített szép magyar fogalom s az általa jelölt lelki tartalom szívünkhöz engedése tehet igazából segítővé minket. Az anyag, a szer hatása által kiváltott kielégülés iránti, végtelennek tűnő vágy mögött meglátjuk-e a transzcendens iránti végtelen vágyat? Az illúziók, a manipuláció világa mellett a személyes szeretet példájával meg tudunk-e jeleníteni a drogfüggők előtt egy másfajta sóvárgást, a transzcendens iránti vágyat?

Fogadjuk el mindehhez a pasztorális kézikönyv egyszerűségében bölcs és praktikus tanácsát:

"A kábítószer-fogyasztók pasztorális szolgálatában különösen fontos, hogy minden ember helyzetét külön-külön vizsgáljuk. Sok idő kell ehhez, nem lehet sietni. Az evangelizáció mély átalakulási folyamat, amely során az ember belső képességeinek kell kifejlődniük, hogy szívébe fogadhassa az evangélium üzenetét. Krisztus példája nyomán, személyiségét tiszteletben tartva hívjuk új életre a kábítószerfüggő embert, aki nagyon sebezhető, ezért kudarchoz vezet az, ha gyors változást akarunk, és túl magasra tesszük a mércét." (468)

A befogadás és a meghallgatás elválaszthatatlan egységet alkot a szenvedélybetegek pasztorációjában. A meghallgatással kapcsolatban fontos megjegyeznünk, hogy a verbalitáson kívül a viselkedésre is figyelnünk kell, illetve a kettő közötti ellentmondásokra, összefüggésekre. A kézikönyvben olvashatjuk: "A kábítószerfüggő ember segítséget vár, ugyanakkor szkeptikusnak és bizalmatlannak mutatja magát. Védekező magatartást vesz fel, ami gátolja abban, hogy kimutassa valódi érzéseit. Nagyon erős bűntudata van, főleg, amikor elmúlik a kábítószer hatása. Amikor felismeri ťbűnétŤ, igyekszik elhatárolódni tőle, miközben súlya teljesen rátelepszik." (455)

Ha szeretetünk nem következetes és szilárd, akkor könnyen mi is függővé válhatunk a segítő kapcsolatban: a szertől függő ember viselkedésétől függővé.

Egy nyílt levelet idéztem két alkalommal ezelőtt, amelyet absztinens függők és érintett szülők írtak okulásul - nem csak szülőknek. Ebben olvashattuk: "...kezdjetek el gondolkozni, tervezni, mi lehet a gyógyulás útja, keressetek egy szakembert, aki segíteni tud. Segítségre van szükségem Tőletek, egy orvostól, pszichiátertől, aki képes lesz megszabadítani ettől a nálam sokkal erősebb Hatalomtól."

A hit által mi, rajtunk keresztül pedig a függő ember is támaszkodhat a legnagyobb Hatalomra, hogy függőségét legyőzze.

"Mély keresztény hit és reménység szükséges ahhoz, hogy kábítószerfüggő emberekkel foglalkozzunk, akik a "kudarc logikája" szerint élnek. A reményről kell tanúskodnunk előttük, amely megnyitja szívünket a jövő, az Isten felé, lelkünk legmélyén felébreszti a vágyat, hogy a Szentlélek kegyelmére támaszkodva az örök életben találjuk meg boldogságunkat." (466)

(Folytatjuk.)

Kály-Kullai Károly

mentálhigiénés szakember

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu