Öt évszázad spanyol remekművei

Újabb nagyszabású kiállítás a Szépművészeti Múzeumban

A százéves Szépművészeti Múzeum nagyszabású kiállítással nyitotta meg jubileumi évét. A múzeum méltán híres spanyol gyűjteményét kiegészítve El Greco, Velázquez, Goya - Öt évszázad spanyol festészetének remekművei címmel rendezett tárlatot, amelyet április 30-áig láthat a nagyközönség.

El Greco: Pünkösdi oltárkép

Spanyolországon kívül a Szépművészeti Múzeumban található az egyik leghíresebbspanyol festészeti anyag. A mintegy hetven alkotás a Régi Képtár sokat méltatott gyűjteményrésze, amely Diego de Silva y Velázquez, Jusepe de Ribera, El Greco, Bartolomé Esteban Murillo, Francisco de Goya művein keresztül áttekintést ad a spanyol festészet történetéről.

Murillo: A kis gyümölcsáruslány

Az időszaki kiállítás tizenhárom külföldi gyűjteményből - főleg németországi, bécsi, illetve madridi múzeumokból - érkezett alkotásokkal egészíti ki a nálunk őrzött festményeket. Alapötletét a Spanyol festészet német gyűjteményekben című hamburgi és drezdai tárlatok adták. Az 1400-as évektől, az ismeretlen mesterek gótikus táblaképeitől, a XVIII. század végén, XIX. század elején működő zseni, Francesco de Goya alkotásaiig mutatja be a tárlat a spanyol festészetet megközelítőleg időrendi sorrendben. "A több mint száz alkotás kiválasztásában az vezetett minket - mondta Nyerges Éva, a kiállítás kurátora -, hogy bemutassuk öt évszázad legjelentősebb tendenciáit, legnagyobb mestereit."

Pedro Sánchez: Krisztus sírba tétele

A kiállítás azért is figyelemre méltó, mert állami hozzájárulás nélkül - a minisztérium csak visszatérítendő támogatást adott -, pusztán szponzorok segítségével, illetve az európai múzeumok összefogása révén jött létre.

A XV. század második felében erőteljes volt Spanyolországban a németalföldi festészet hatása. A stílus - amelyet a művészettörténet "hispano-flamand" néven tart számon - a "Katolikus Királyok", Izabella és Ferdinánd idejében teljesedett ki. A flamand festészet hatása az ember és a természet megközelítésének módszerében érvényesült leginkább. Az emberi arcon már megjelentek a belső tulajdonságok is, a tájat, a tárgyakat, textíliákat valóságosabban ábrázolták.

A világbirodalommá vált Spanyolországot elárasztották a külföldi művészek, és a hispániai alkotók is bejárhatták Európát. Így a spanyol festészet a kezdetektől együtt mozgott az itáliai reneszánszszal, később, ugyancsak az európai változást követve, áthajlott a manierizmusba. Ez az átmenet legteljesebben Luis Morales - akit egyszerűen "El Divinónak", isteninek neveztek - vallási témájú festészetében nyilvánult meg. E korszakban bontakozott ki a spanyol arcképfestészet. Az udvari portrék olyan nagy mesterei tűntek fel, mint Alonso Sánchez Coello vagy Juan Pantoja de la Cruz, akiktől több arckép is látható a kiállításon.

Ekkor lépett fel zseniális egyediségével El Greco, erdeti nevén Domenikos Theotokopulos. Szülőföldjén, Kréta szigetén tanulta a festészetet, a bizánci stílusú ikonfestészetet követve. Fiatalkoráról keveset tudunk, annyi bizonyos, hogy húszéves kora körül Velencében folytatta tanulmányait. Stílusának bizánci vonása az itáliai reneszánszra jellemző egy pontba tartó perspektíva és az erős színek mellőzésében nyilvánul meg leginkább. Képein az ikonokhoz hasonlóan az alakokon van a hangsúly, amelyeket nem a külső valóság megfigyelése alapján, hanem egy elképzelt ideálból kiindulva festett meg.

Nem volt hatástalan az itáliai festészet sem művészetére, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy segédje és tanítványa volt Tizianónak. El Greco 1575 körül indult Spanyolországba, ahol oltárképeivel, szenteket ábrázoló festményeivel és portréival hamar hírnévre tett szert. A Szépművészeti Múzeum kiállításának egyik nagy büszkesége El Greco Pünkösdi oltárképe. A test jellegzetes megnyújtásával a tornyok monumentális fenségét kölcsönözte áhítattal átitatott alakjainak. A különc zseni Toledóban telepedett le, műhelyéről azonban keveset tudunk, de feljegyezték: "Kevés tanítványa volt, mert nem akarták követni, amiért elvei olyan szeszélyesek és különösek voltak, hogy csak saját magának feleltek meg."

A spanyol festészet aranykorának a XVII. századot tartja a művészettörténet. A század talán legnagyobb művésze Diego de Silva y Velázquez volt, aki bár mindig tiszteletben tartotta a kor megszabott témáit és módszereit, mégis teljesen egyedit hozott létre. Pályáját Sevillában kezdte apósa műhelyében. Az ő ösztönzésére utazott később a királyság székvárosába, Madridba. Ott megpróbálkozott az arcképpel, amely abban az időben már mostoha műfajnak számított - s végül ő volt az, aki a portrét soha nem látott magasságokba emelte. A politika és az ambíció szerencsés találkozása folytán 1622. október 6-án a spanyol királyi udvar festője lett. Eleinte még készített néhány vallási témájú festményt, de igazi műfaja az arckép lett. Igaz, valójában átlépi a műfaji határokat, portrét fest, amely életkép, történelmi festményt, amely valójában tájkép. A budapesti kiállítás nem csak azért különleges, mert a legnagyobb mesterek alkotásain keresztül ad átfogó képet a spanyol festészetről, hanem azért is, mert egyedülálló párosokat is bemutat, amelyeket eddig sehol a világon nem láthatott együtt a nagyközönség. Ilyen kettőst alkotnak Velázquez és Juan Bautista Martínez del MazoMargarita Teresa infánsnőt ábrázoló portréi.

Elterjedt vélemény, hogy az osztrák uralkodókkal megszűnt a művészeti élet Spanyolországban, ám ez nem helytálló. Ha lassan is, de a spanyol festészet is követte a klasszicizmus irányzatát. A korszakban nagy szerep jutott az akadémiai képzésnek, amely az ország festészeti hagyományához valóban nem illett. Azonban így is több kiemelkedő mester tűnt fel, őrizve a spanyol portré-, csendélet-, illetve kompozíciófestészet hagyományát. A Szépművészeti Múzeum tárlatán e korszakból Luis Egidio MeléndezCsendélet egy szelet lazaccal, illetve Juan de ArellanoVirágcsendélet című képei képviselik a kevésbé ismert spanyol csendéletfestészetet.

A megújulást a világhírű mester, Francisco de Goya fellépése hozta. Bár korán felismerték tehetségét, apja taníttatta is, valójában autodidakta módon képezte magát. Madridban telepedett le, és azután, hogy 1786-ban kinevezték udvari festőnek, pályája gyorsan ívelt felfelé. Elsajátította az udvar számára is vonzó rokokó stílust, ugyanakkor felülemelkedett a technikai korlátokon; életképeket és vallásos témájú festményeket is készített az arcképek, illetve népies jelenetek mellett. Akár a korabeli metszetek hatásában, akár külső eseményekben vagy lelki alkatában keressük is a gyökerét, az egyértelműen kitűnik, hogy az 1780-as évek végétől egyre több művében jelenik meg a lelki életet mozgató erők keresése, a szorongás különböző kivetülései. A polgárháború, majd a trónra visszatért VII. Ferdinánd megtorlásokkal teli abszolutizmusa Goyára is nehéz éveket hozott. Életének utolsó évtizedeiben a megrendelésre készült képek mellett allegorikus kompozíciókat is készített, illetve rézkarcokon és festményeken örökítette meg a háború borzalmait, mely művészi út a víziószerű "fekete festményekig" vezetett.

Öt évszázad spanyol festészetét részletesen bemutatni talán lehetetlen, de a kiállításon megtekinthető alkotások nagyszerűen jellemzik az egyes korszakokat. S akár világhírű mester, akár a magyar közönség számára ismeretlen festő képét nézzük, mindre igaz, amit Gabriele Finaldi, a Prado munkatársa idézett a megnyitón: "Ezek a képek arra szolgálnak, hogy az ember képzeletét Istenhez emeljék."

Szalontai Anikó

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu