Erőszakmentes ellenállás az erőszakkal szemben?

Korunk kihívása és Dietrich Bonhoeffer öröksége

Az Egyházak Világtanácsa a harmadik évezred első tíz évét az erőszak legyőzése évtizedének nyilvánította - ennek közepén, 2006. február 4-én emlékezik meg a világ keresztyénsége Dietrich Bonhoeffer mártír evangélikus teológusról, születése centenáriuma alkalmából. Az évforduló kapcsán a mai Bonhoeffer-kutatás egyik jellemző irányára figyelve megkérdezzük: mit tanulhatunk Bonhoeffertől, ha szeretnénk leleplezni és legyőzni az erőszakot?

Dietrich Bonhoeffer abból a német felső középosztályból származott, amelyet - részint mély kulturális gyökereinek, részint viszonylagos anyagi biztonságának köszönhetően - a legkevésbé érintett meg a Versailles utáni Németországra jellemző politikai hisztéria (Bibó Istvánt követve használom e kifejezést), s az ezzel együtt járó sértett revansizmus és csodavárás. Míg a németek tömegeivel együtt meghatározó evangélikus teológusok is a "győztesek" egyházaitól való elszigetelődést választották, Bonhoeffer a nemzetközi ökumenikus kapcsolatokat szorgalmazta; míg széles körben elfogadott volt, hogy Versailles szégyenét csak egy újabb háború moshatja le, Bonhoeffer meggyőződéses pacifistává lett. Ő és családtagjai ugyanakkor jól érzékelték az uralkodó tendenciák várható következményeit is: életrajzírója, Eberhard Bethge feljegyezte, hogy Hitler kancellárrá választásának hírére egyikük azonnal megjegyezte: ez háborút jelent. Hitler 1933. február 1-jén intézte első rádiószózatát a néphez; ugyanezen a napon a huszonhét éves teológiai tanár Bonhoeffer egy élő rádióközvetítésben arról beszélt, hogy minden hatalom felülről származik, és az a vezető, aki nincs tisztában hatalma határaival, félrevezetővé válik. A közvetítést befejezése előtt megszakították.

1934 nyarán a dániai Fanöben tartott nemzetközi ifjúsági konferencián Bonhoeffer el tudta érni, hogy az ökumenikus küldöttek zárónyilatkozata ne csak a "támadó háborút" utasítsa el, hanem "mindenfajta háború" ellen tiltakozzon. Arra a kérdésre, hogy mit tenne, ha háborúba kellene mennie, így válaszolt: imádkoznék, hogy legyen erőm elutasítani a fegyvert. Később levelet váltott Mahatma Gandhival: Indiába szeretett volna utazni, hogy személyesen tanulmányozza az akkorra már híressé lett aktív erőszakmentes ellenállást. A német evangélikus Hitvalló Egyház helyzetének nehezedése miatt nem kerülhetett sor erre az utazásra, helyette 1935-től kezdve a finkenwaldei lelkészképző szeminárium élén találjuk, ahol arra készítette fel a Hitvalló Egyház lelkészjelöltjeit, hogy miként követhetik Krisztust a Harmadik Birodalomban. Bonhoeffer tanítványaival együtt a hegyi beszéd értelmezésében mélyedt el, s különös figyelmet szentelt "az ellenség szeretete" témájának, s ezen keresztül még inkább elmélyítette erőszakellenes meggyőződését (magyarul: Követés, 1996, Luther Kiadó).

Mindezek alapján Bonhoeffert az aktív erőszakmentes ellenállás korai képviselői közé sorolhatnánk. A történet azonban fordulatot vett: 1939 nyarán csatlakozott azoknak a magas rangú katonatiszteknek, tisztviselőknek és Abwehr-ügynököknek a csoportjához, akik eleget tudtak Hitler rémtetteiről, és elég elszántak voltak ahhoz, hogy akár a Führer élete árán is megpróbáljanak más irányt adni az eseményeknek. Bonhoeffer az Abwehr munkatársa lett, és ekként kettős ügynök: látszólag a Harmadik Birodalom hírszerzőjeként járta Európát, valójában a német belső ellenállás életéről vitt híreket ökumenikus kapcsolatainak, hogy rajtuk keresztül elérjék a szövetségesek csúcsvezetőit. A diplomáciai erőfeszítések kudarcot vallottak, a szövetségesek Németország teljes és feltétel nélküli kapitulációjáig semmiféle belső ellenzékről nem voltak hajlandók tudomást venni. Az ellenzék számára tehát maradtak a merényletek, melyek - tudjuk - nem sikerültek. A hálózat lebukott, a Führer pedig - néhány nappal a teljes összeomlás előtt - bosszút állt. Bonhoeffert is kivégezték.

Dietrich Bonhoeffer egy pillanatra sem felejtette el, hogy gyilkosságra készülni bűn, mégis, tudatosan vállalta ezt a bűnt, ahogyan fogalmazott: "részesedést az idegen bűnben". Vállalása szorosan kapcsolódott felelősségértelmezéséhez, ez utóbbi pedig az Isten-ember kapcsolat hagyományos német evangélikus felfogásához, amelynek középpontjában a kérdés és feltétel nélküli engedelmesség áll. Korábbi pacifista meggyőződése véleményem szerint végül léket kapott a teológiája mélyáramaiban rejtőzködő zátonyokon. Döntése évtizedeken keresztül érvet szolgáltatott azok számára, akik egy-egy erőszakos helyzetben járhatatlannak ítélték az aktív erőszakmentes ellenállás jézusi útját, és arra hajlottak, hogy a keresztények különleges felelősségévé tegyék az erőszakos ellenállást. Walter Wink, a jézusi "harmadik út", azaz az aktív erőszakmentes ellenállás egy mai amerikai képviselője szerint ha Bonhoeffer tudta volna, hogy döntése táplálni fogja a "megváltó erőszak mítoszát" (ez Wink teológiai reflexiójának egyik kulcskifejezése), bizonyára a Hitlerrel szembeni ellenállás más útját választotta volna. Wink többek között Alan Boesak dél-afrikai teológusra is gondolhatott, aki az 1988-as amszterdami Bonhoeffer-konferencián Bonhoeffer döntésére hivatkozva szinte sürgette az apartheid rezsimmel szembeni erőszakos fellépést. Az erőszakos ellenállás - azóta jól tudjuk - nem játszott komoly szerepet az apartheid kormány 1994-es bukásában, majd a "szivárványnemzet" kibontakozásában, viszont olyan sárkányfogveteménnyé vált, amelynek rossz következményeit máig szenvedi Dél-Afrika társadalma.

Úgy tűnik viszont, hogy a Bonhoeffer-értelmezés ebből a szempontból új szakaszba lép. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás újra középpontba állította az erőszak kérdését, s élesen szembefordította az erőszak híveit az aktív erőszakmentes ellenállás képviselőivel. Az amerikai Stanley Hauerwas, aki a radikálisan erőszakmentes tradíció ismert képviselője, 2004-ben nagy tanulmányt jelentetett meg, amelyben visszaperli Bonhoeffert azoktól az értelmezőktől, akik az erőszak melletti döntés igazolóját találták meg benne. Hauerwas fő tétele, hogy Bonhoeffer szenvedélyesen ragaszkodott "az igazsághoz", a Szentírásban kinyilatkoztatott igazság pedig nem hagy kétséget afelől, hogy Jézus erőszakmentes életformára hív. Különbséget tesz Bonhoeffer "teológiája" és "hitének megélése" között, szerinte az utóbbiból nyerhetők azok az új inspirációk, amelyek szeptember 11. tragikus tapasztalata után megújíthatják az erőszakkal szembeni ellenállás szellemét.

Bár örülhetünk Hauerwas kezdeményezésének, tartok tőle, hogy Bonhoeffer értelmezésében még nem mondta ki az utolsó szót. Bonhoeffer hitét és teológiáját ugyanis nem választhatjuk el egymástól (ehhez hasonlóra korábban mások is tettek kísérletet), s nem kerülhetjük el egész ellentmondásos örökségének vizsgálatát. Az erőszakot elutasító keresztyén élet feltételei világosabb megragadásához viszont éppen egy ilyen komplex életmű átgondolása nyújthat igazi segítséget, hiszen odaállít bennünket a végső kérdés elé: kicsoda Isten, aki az erőszakmentes ellenállásra bátorít bennünket? Ebben az istenkeresésben pedig útitársunk lehet a száz éve született Dietrich Bonhoeffer is.

Csepregi András

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu