Születése pillanatában megkésett

Tízéves a médiatörvény

Tíz év telt el azóta, hogy 1995. december 22-én az Országgyűlés nagy többséggel elfogadta a rádiózásról és televíziózásról szóló törvényt, közkeletű nevén a médiatörvényt. A döntés értelmében megszűnt az állam korlátlan tájékoztatási monopóliuma, a Magyar Televízió és a Magyar Rádió adásain kívül új, a magántőke bevonásával létrehozott rádiók és televíziók sora jelent meg a piacon, azaz létrejött a duális médiarendszer. A földi sugárzású frekvenciák felszabadításával lehetőség nyílt a sokszínű tájékoztatás megteremtésére, az elektronikus média plurális viszonyokra való átállítására.

Az évforduló kapcsán érdemes számba venni, hogy az új törvény mennyiben váltotta be a hozzá fűzött politikai-társadalmi reményeket, illetve hogy a koncesszióba adott, de egyébként köztulajdonban lévő frekvenciák használata milyen mértékben szolgálja a plurális nemzeti tájékoztatást és a kiegyensúlyozott információtovábbítást.

A törvény már születése pillanatában megkésett volt, jóval a sajtópiac privatizációja után, a liberális értelmiség által "médiaháborúként" aposztrofált, voltaképpen az államszocializmus médiaértelmiségének pozícióátmentésért folytatott erőfeszítései, majd a pártpolitikai erőtérbe áthelyeződött konfliktusok mérséklődése és a Horn-kormány megalakulása után szavazták meg. A törvény értelmében az MTV, a Duna Tv és a Magyar Rádió közalapítványi formában, a pártok és társadalmi szervezetek által jelölt kuratóriumok és ellenőrző testületek felügyelete mellett működött tovább. Létrejött az elektronikus média törvényességi felügyeletét ellátó és a frekvenciahasználatot engedélyező, a parlamenti pártok jelöltjeiből álló médiahatóság, az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT), majd az annak alárendeltségébe tartozó, az országos kábelhálózat kiépítését és a műsorkészítést támogató Műsorszolgáltatási Alap.

A médiatörvény elvileg tehát demokratikus vívmányként is értelmezhető szabályokat rögzített, azonban a szabályozás hiányosságai és az abból fakadó laza jogértelmezés, valamint az ORTT sokszor politikai érdekek lobbiképviselőjeként ható fellépése miatt kijátszható és megkerülhető volt, s azóta is a mai napig a kritikák kereszttüzében áll.

A teljesség igénye nélkül érdemes azokat a szabályozási hiányosságokat és jogalkalmazási "lazaságokat" áttekinteni, amelyek a mai napig hatással vannak és lesznek a jövőben is a hazai tájékoztatásra, véleményformálásra.

A törvény nem foglalkozik a nyomatatott sajtóval, amely erős pártpolitikai elkötelezettségével a Magyar Televízió mellett komoly szerepet játszott például az 1994-es parlamenti választások kimenetelében, s még mindig igen jelentős hatással van a közbeszéd alakítására.

A törvény nyitva hagyta a nemzeti tájékoztatásért felelős közszolgálati média feladatainak és finanszírozásának kérdését, ezzel a mindenkori kormányzatokra bízva a közmédia finanszírozása feletti döntést, hozzájárulva az abszolút értelemben vett politikai ellenőrzéshez, a kormányfüggő közszolgálati tájékoztatáshoz és a pártok klientúrájának való kiszolgáltatottsághoz. Ennek eredménye, hogy 1995-től a mai napig nem tudja senki pontosan meghatározni, mit is értünk Magyarországon a televíziózásban és rádiózásban közszolgálatnak - a feladat konkrét definíciója is hiányzik -, illetve mekkora lehetne a nemzeti médiaintézmények valóságos finanszírozási igénye.

Nem meglepő tehát, hogy ma a nemzeti tulajdonú, közszolgálati MTV sokkal inkább tekinthető a kormányzati propaganda fontos intézményének, mint a közszolgálat tájékoztatási felelősének. Nem véletlen, hogy a médiaszabályozásra vonatkozó liberális javaslatok egyes változatai egyenesen odáig mennek, hogy igazából nincs is szükség a nemzeti tulajdonú - következetesen "államiként" aposztrofált - közszolgálati médiaintézményekre, jobb lenne az "államnak" egyedül a közszolgálati tartalom előállítását támogatni, és az így előállított tartalmat a legnagyobb nézettségű és hallgatottságú kereskedelmi csatornákon elhelyezni, vagyis a közszolgálati tartalom előállítására szánt költségvetési forrásokat egyenesen a kereskedelmi televíziókhoz áramoltatni.

A médiatörvény keretei lehetővé tették az ORTT számára a tartalomszolgáltatás és a frekvenciavagyon feletti ellenőrzést és jelentős közpénzek elosztását. Az elmúlt tíz év tapasztalatai azt bizonyítják, hogy az ORTT döntéseiben irreális mértékű szabadságot biztosított a magántőkének, miközben nem gondoskodott a kisebb szereplők és a közszolgálati intézmények, valamint a nézők/hallgatók védelméről. Az ORTT-t a legsúlyosabb felelősség a kiegyensúlyozatlan tartalomszolgáltatás kialakulásáért és intézményesüléséért terheli. A médiatörvény megszavazását követően létrejött új felállásban a TV2 és az RTL klub televíziók, illetve a Sláger és Danubius rádiók az ORTT-től úgy szerezhettek országos lefedettséget, hogy a piacon rajtuk kívül egyéb szereplő már nem vagy csak kisebb szegmensekben jelenhet meg, mert környezetükből valósággal elszívják a levegőt. Ezek a médiumok gyakorlatilag oligopol befolyást szereztek a hazai tájékoztatás piaca és tartalma felett. 2006-ra a két, tartalomszolgáltatásában megegyező - frekvenciaengedélyüket 2012-ig meghosszabbított -, bulvár-botrány-katasztrófa tematikában működő kereskedelmi televízió tudhatja "magáénak" a magyar televíziónézők kilencven százalékát és a teljes hazai reklámpiac csaknem felét. A televíziós piacon a magánosítás a médiatörvény céljait illetően nem a piaci verseny és a véleményszabadság megteremtését, hanem a televíziós piac monopolizálását és a műsorszolgáltatás elbutulását eredményezte. Mivel Magyarországon átlagosan négy és fél órát televízióznak az emberek, lényegi kérdés, hogy milyen tartalmat is közvetítenek a legnézettebb, legbefolyásosabb véleményformáló csatornák.

Nyugat-Európában több ország törvényben szabályozza a tartalomszolgáltatásban is az erőfölény kialakulásának megakadályozását. Magyarországon még csak hasonló jogszabály sincs, mint ahogyan a bulvártematikát előtérbe helyező kereskedelmi médiának sem akad versenyképes nemzeti-közszolgálati alternatívája.

A tízéves médiatörvény nem választható el attól a politikai-szakmai elittől, amely a szabályozás kialakulását elősegítette, majd annak hiányosságait a mai napig kihasználja, paragrafusait lehetőség szerint megkerüli. A mai magyar médiahelyzet és tájékoztatáspolitika problémái tehát elsősorban nem az egyébként reformra szoruló médiatörvényből adódnak, sokkal inkább a kialakult tájékoztatási rendszer politikai és magánérdekű működtetőivel és haszonélvezőivel vannak összefüggésben. Az elmúlt tíz esztendőben elsősorban elitérdekek szerint működött a magyar média, miközben a közérdek elsikkadt, és ez végső soron a közbeszéd deformálódását eredményezte. A médiához kötődő közcélú kezdeményezések rendkívül erőtlenek és korlátozott hatókörűek - a kiegyensúlyozott tájékoztatás, a közszolgálatiság kritériumainak érvényesítése, a nemzeti kulturális értékek védelme és a gyermekek egészséges személyiségfejlődéshez való joga tekintetében mindenképp. A médiapolitika területén az elmúlt tizenöt évben uralkodó irányzat szerint Magyarországon minden a legnagyobb rendben van, hiszen a média területén a privatizáció lezajlott, a mozgásokat pedig a legjobb piaci elvek uralják.

Groteszk, hogy éppen az Open Society Institute (OSI) kavarta fel a hazai állóvizet az európai országok tájékoztatási szerkezetét felmérő elemzésével. Az OSI arra a megállapításra jutott, hogy a véleményszabadság és az információkhoz való hozzájutás lehetősége szempontjából kritikusnak tekinthető azoknak az országoknak a helyzete, amelyek túlságosan hamar nyitották meg médiapiacukat a külföldi befektetők előtt, és ahol két-három nagyobb kereskedelmi társaság dominálja a tájékoztatás piacát. Ezekben az országokban a monopolhelyzetbe került külföldi médiavállalkozások profitéhsége miatt veszélybe kerül a nemzeti tájékoztatás, a hazai információk előállításának és továbbításának képessége. Az OSI jelentése a nemzetközi elemző gyakorlatban szokatlan keménységgel leszögezi, hogy a nagy európai tévék elbutulása közvetlenül a demokráciát veszélyezteti. Magyarul a média nem szolgáltat elégséges információt stratégiai társadalmi kérdésekről, sőt, a tájékoztatási források beszűkülése következtében a választók a médiából annyi információhoz sem jutnak hozzá, hogy legalább négyévente szavazataikkal működtetni tudják a demokráciát. Magyarországon éppen ez a helyzet. Ez viszont már nem a médiatörvény hiányossága.

Antal Zsolt,

a PPKE - BTK Kommunikáció Intézet tanára

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu