"Sosem szakadtam el a magyar valóságtól..."

Születésnapi beszélgetés Szabó Ferenc jezsuita szerzetessel

"Amikor 1968 őszén - a nagy párizsi diáklázadás utáni hónapokban - visszamentem a francia fővárosba, láttam, hogy a Boulevard Saint-Michelen kivágták az öreg platánokat, s újakat ültettek a helyükbe. Harminc évvel később egy alkalommal ismét ott ballagtam a Szajna felé. Azóta megnőttek a fák... Elmúlt az idő..."

A Vatikáni Rádióval vagyok egyidős - szereti mondogatni Szabó Ferenc jezsuita atya, akinek a neve negyed századon át sokunk számára csakugyan egyet jelentett a világegyház központjából megszólaló magyar nyelvű műsorral. Pedig már akkor nagyon széles volt tevékenységi köre. Ahogyan ma is: tanít, előadásokat tart, könyvet ír, fordít, szerkeszti a Távlatok című folyóiratot. Nemrégiben jelent meg egy interjúkötet (Csillagfényben), amelyben életéről, pályájáról vall. Most a jelenről kérdeztük: hogy érzi magát, milyen érzéssel néz körül a mai világban a hetvenöt éves Szabó Ferenc?

- Ebben az évben egy kicsit én is pesszimista vagyok. Nem annyira, mint - ahogy a januárban megjelent körlevélből kiderül - a magyar püspökök, mert hiszen az egyházban, a társadalomban mindig voltak problémák, és nekünk ott kell képviselnünk Krisztust és az evangéliumot, ahol élünk. Nem nagyon reményt keltő a társadalmi-politikai helyzet. Egy kicsit bírálnám mindkét oldalt, mert a széthúzás helyett össze kellene fogni, minimális konszenzust kellene keresni, hogy a nemzet jövőjét, a kisded demokráciát építsük, mert hiszen annak nagyon a kezdetén vagyunk. Ahogy nálunk, úgy az olaszoknál is "partitokrácia" van, azaz a pártok állandóan egymás ellen küzdenek, egymást vádolják, ígérnek; amit ígérnek, nem tartják meg, jóllehet az állami felelősöknek - az egyház szociális tanítása szerint is - az lenne a feladatuk, hogy keressék a lehetséges közjót. Pluralista társadalomban élünk, a baloldaliak ezt gyakran hangoztatják - bírálva a püspökkari körlevelet is -, de ez épp azt jelenti, hogy a másik véleményét, világnézetét tiszteletben tartva is képviseljük a magunkét. A keresztény világnézetnek kell irányítania az egyház olyan világi tagjait, akik elkötelezik magukat a politikában. Több egyetértésre lenne szükség a hazai politikai életben, elismerni azt, ami a másiknál jó, és aztán azt keresni, hogy egy picit jobb legyen az ország helyzete.

1992-es hazatérése óta belülről ismeri a hazai egyház helyzetét is.

- Az elmúlt másfél évtized alatt az egyházi életben is sok minden történt Magyarországon. A rendszerváltozásig a vasfüggöny mögött nagyon el voltunk maradva a zsinati megújulással. Amikor a Vatikáni Rádiónál 1967-ben elkezdtem ismertetni a II. vatikáni zsinat tanítását, itthon még meg sem jelent az összes dokumentum, erre csak a hetvenes évek közepén került sor. A velem egykorú magyar papok többnyire az általam szerkesztett rádióadásokból ismerték meg a zsinat tanítását. Ebből idehaza először - nagyon bátortalanul - a liturgikus reform kezdődött el, aztán a változás után újraéledtek a szerzetesrendek, a katolikus iskolák, a különféle szervezetek, de még mindig érezzük a múlt sebeit és a bolsevista egyházüldözés nehézségeit, hatását. Ehhez tartozik a nemrégiben feldobott egész ügynökhistória, ami elkésett dolog. Véleményem szerint a magyar püspöki karnak már a rendszerváltozáskor - személyeskedés nélkül - ki kellett volna mondania, hogy igenis voltak felelősök az egyházban is, vezetők, papok egyaránt, akik a múlt rendszerrel valamiképpen együttműködtek, függetlenül attól, hogy milyen pszichológiai kényszer, fenyegetés vagy erkölcsi hiba miatt szervezték be őket. Az Úristenre tartozik, hogy megítélje a lelkiismeretet. 2000-ben, a szerzetesrendek szétzavarásának ötvenedik évfordulóján a hosszú ideig börtönt szenvedett Pálos Antal jezsuita atyának volt a gondolata, hogy meg kellene emlékezni a korszak vértanúiról. Amikor pedig az ügynökökről volt szó, én hangoztattam: itt a jó alkalom, hogy elmondjuk, igenis voltak kiváló keresztények, papok, szerzetesek, világiak, akiket börtönbe vetettek, üldöztek, megöltek, mert kiálltak a hitükért. Ez is volt, nem csak megalkuvás.

Ecclesia semper reformanda - Az egyháznak mindig meg kell újulnia. E zsinati gondolat jellemez-e ma minket?

- A bolsevizmus idején küzdeni kellett, hogy megtartsuk a hitet és hűségesek maradjunk, de voltak, akik ezt úgy értelmezték, hogy az értékeinket konzerválni kell. Tény, hogy a magyar egyház - miként a volt kommunista országok egyházai - túlságosan konzervatív és klerikális beállítottságú, de e tekintetben bizonyos változás tapasztalható. A neves teológust, Henri de Lubac jezsuita atyát szoktam idézni, aki azt mondja: az igazi hűség a helyes változásban van. Mert aki csak konzervál, épp azt árulja el, amit meg akar őrizni. A keresztény örökség lényegét, vagyis az evangéliumot el nem árulva kell folytonosan változtatni, azaz alkalmazkodni az új idők feladataihoz. Ez a zsinat gondolata, az aggiornamento szelleme.

A kommunizmus többé-kevésbé már a múlté, de az egyházellenesség ma is felüti a fejét. Hogyan valósítható meg ilyen környezetben a zsinat párbeszédről szóló tanítása?

- Nem elég figyelemmel kísérnünk az egyház elleni vádakat, ezekre megfelelően képzett keresztényeknek minden esetben válaszolniuk kellene. Például jó lenne egy olyan csoport, munkaközösség vagy fórum, ahol megvitatnák az ellenvetéseket, és ennek eredményeként közölhető lenne egy nyilatkozat. A médiában reagálni kellene az egyház elleni támadásokra, mert igenis - főleg liberális oldalról - nagyon erősen támadnak minket. De nem elég azt mondani, hogy ez "sérti a hívek érzékenységét". Egyébként is kevesebb jámborságra és több aktualitásra lenne szükség a katolikus médiában, és több "visszavágás" kellene. Szakszerűen, a valóságot megfogalmazva. Keressük a párbeszédet, de ez nem azt jelenti, hogy ne képviselnénk a saját véleményünket vagy ne válaszolnánk a támadásokra. Nem szabad behúzni a nyakunkat. Fontos, hogy ne legyen belterjes a katolikus média, a keresők millióihoz, a "külsőkhöz" is szólnia kell. S ha érdekes az adás vagy egy újságcikk, ők is fölfigyelnek rá, s elkezdődhet a dialógus.

Tanulmányai, könyvei egyaránt bizonyítják az egyházon kívül állók iránti érdeklődését.

- Már leuveni tanulmányaim óta örökös problémám a hit és a hitetlenség kérdése. De hát többek között ez a jezsuiták feladata: a hit terjesztése és védelme, a szekularizált világban is. Nemcsak filozófiai vagy teológiai szempontból kutattam e kérdést, hanem írókkal, művészekkel dialogizáltam. Ez volt az egyik fő témám, amelyről most is azt gondolom, hogy alkalmas eszköz a párbeszédre. Érdekeltté lehet tenni vele azokat, akik nem hívők. Ezt tapasztaltam legutóbb József Attilával kapcsolatban is, amikor születése századik évfordulóján az ELTE-n teológusként tartottam előadást arról, hogy felfogásunk szerint mit jelent hinni, s az, hogy a keresőket valamiképpen elvezessük Krisztushoz.

Aktivitását látva az jut eszembe: hetvenöt év nem nagy idő...

- Csinálom, amíg bírom. Úgy érzem, hamarosan lassítani kell, mert az évek súlya ezt diktálja. Azért jól érzem magam itthon. Tavaly nyáron, amikor lent voltam Rómában, helyettesíteni a Vatikáni Rádiónál, hogy a munkatársak elmehessenek szabadságra, volt egy idő, amikor már visszavágytam. Nyilván az itthoni feladatok is vártak, de úgy érzem, mára sikerült gyökeret eresztenem itthon. Szokták mondani: az öreg fát már nem lehet átültetni, de talán az "utolsó pillanatban" - hatvanegy évesen - hazajöttem, és akkor még tudtam alkalmazkodni. Bár addig is naponta "hazajöttem" az éter hullámain, s állandóan megvolt az információcsere. Amikor belga állampolgár lettem, hazalátogattam, egyre többet közöltem itt is cikkeket.

Távozása az 1956-os forradalom idejéhez kötődik.

- Negyedéves francia-magyar szakos egyetemista voltam akkor, és "zugnovícius". Már a Petőfi Kör vitáitól részese voltam a készülődő eseményeknek. Október 23-án a piarista rendház mellől indultunk, ki a körútra. Emlékszem, ahogy karonfogva mentünk, hogy provokátorok ne kerüljenek közénk. "Ruszkik, haza!" Ez volt az első, amit elkezdtünk kiabálni. Ebben mindenki egyetértett. 25-én a Himnuszt énekelve felvonultunk az amerikai követség előtt; akkor rakták teherautókra azok holttestét, akiket a Parlament előtt lőttek le. Ma is eszembe jut a látvány, ahogy a Köztársaság téren a halott ávósokra az igazolványukat tették, míg a forradalmárokra nemzetiszínű lobogót terítettek. A Szentkirályi utcában laktam, így közelről láttam és hallottam az eseményeket, átéltem a forradalmat. November végén mentem külföldre, az elöljáróim kívánságára. Nagyon rossz, fájó érzés volt. Zalán keresztül indultam, mert ott éltek a szüleim. Egy éjjelt töltöttem náluk, aztán mentem át a határon, Szentgotthárdnál. A jezsuita generális rendelkezése értelmében hat hónapot rendes noviciátusban töltöttünk, Karintiában elvégeztük a harmincnapos lelkigyakorlatot. Amikor ma azon a vidéken járok, eszembe jut: Istenem, ‘56 karácsonyán milyen sötét és kilátástalan volt a jövő, vajon mi lesz Magyarországgal. Egy szerzetesnek persze könnyebb dolga volt, mint egy világinak, ha emigrációba kellett mennie, új otthont kellett találnia, hiszen bármerre jártam, a rendtársak már vártak. Később aztán elkezdtem kapcsolatot teremteni az itthoniakkal. Sosem szakadtam el a magyar valóságtól.

Szigeti László

Tóth Sándor

Élet a Szóban

A 75 éves Szabó Ferencnek

"Mert ami volt..." - még égjen a lélek

készen a többi szent hivatalra,

melyben a hívás szól a zenében,

élet a Szóban, szép akarat

Harmata bőjét rád ha teríti,

fönti az áldás, nem szünetel

Mert az idő csak szűkös

Az ösvény -: távoli táj, ami

vonzza szemed. Lépted a Bölcsek

Szíve vezesse, csillagát benned

égve keresse.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu