Isten furcsa matematikája

Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes a reményről

Nem az értelmiségi "krém", nem csak a lelkesedő fiatalok, bár ők is jelen voltak a Faludi Ferenc Akadémia húsvéti előadás-sorozatának legutóbbi alkalmán, amikor Nemeshegyi Péter jezsuita atya beszélt - a reményről.

"Semmi nem vész kárba..."

A korábban Japánban misszionáló szerzetes a vulkánok oldalán megjelenő apró élőlényekről, a budai hegyek vastag jégtakaróját legyőző, első szelíd hóvirágok látványáról, a nyári cserkésztábor reszketeg sötétjét elűző hajnal ezüstös csíkjáról mesél. Ezek arról tanúskodnak, hogy: "Az élet milyen gyenge, törékeny és mégis mekkora erő van benne..."

Érdekes az idős páter beszédének zenéje. Azt hittem, ezt Japánból hozta, de ahogy az előadáson kiderült, otthonról is. "Szüleim a zene közvetítésével találtak egymásra" - jegyzi meg az atya. Édesapja zongorista, édesanyja énekes volt. A tagmondatokban valóban - ahogy figyelem - , mintha egy-egy ütem szólalna meg. De nem is ez a lényeges, hanem az, hogy a reményről szóló előadásában valósággal kihallható az élet örömének dallama.

Kell ez nagyon, igen nagyon,/ napkeleten, napnyugaton - idézi József Attilát, majd folytatja: "Azt hiszem, elsősorban a remény kellene, napjainkban ugyanis ez igazán hiánycikk. De van-e okunk reménykedni?

Erre a kérdésre keresi a választ Gustav Mahler II. ("Feltámadás") szimfóniája is. Az első tételben a nagy zeneszerző megzenésíti az ember hiábavalónak tűnő küzdelmeit, a nagy természet szépségét, ugyanakkor borzalmas jajkiáltását. Majd az utolsó tételben a kórus pianóban kezdi énekelni: Én porom, te fel fogsz támadni (...) én szívem, miért félsz, miért remegsz, mindaz, amiért dobogtál, mindaz, amiért küzdöttél, mindaz, amiért szenvedtél, mindaz, amiért dolgoztál két szárnnyá fog nőni és az Istenhez visz el téged, semmit el nem vesztesz, semmi kárba nem vész...

"Semmi nem vész kárba" - vallja Mahlerrel az előadó -, és hozzáteszi: mert az ember "a véglegesség élőlénye", ahogy ezt a nagy német teológus, Karl Rahner mondja. Minden, ami az emberben alakul, növekszik és él, valahol az Isten örökkévalóságával van kapcsolatban, és ennek következtében az emberben már megkezdődött az örök élet. Amikor valaki fiatal, ezt nem is olyan nehéz elhinni. De amikor az ember elérkezik az életnek azon szakaszához, ahol már nem pluszok vannak, hanem mínuszok, nehezebb mindezt elfogadni. De az Isten matematikájaolyan furcsa... - mondja örömmel Péter atya. Ezekre a mínuszokra is odahúz egy kis vonalacskát az Isten, és plusz lesz belőlük. A növekedések (ha szeretetből tesszük!), de a csökkenések is (ha szeretetből elfogadjuk), mind-mind valamiképpen az örök élet részei - "dalolja" amolyan égi derűvel az idős szerzetes.

Láttam valahol egy kis szentképecskét a mennyországról - mondja -, ami nekem nagyon tetszett. Az asztalnál egy üdvözült fiatalember ül, kezében egy serleg, előtte áll az Úr Jézus és szolgál neki: egy kancsó bort önt a serlegébe. Hát ilyen a mi Istenünk, a kicsinységében mutatja meg a hatalmát.

Bánfi Ákos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu