"A filozófia az életem!"

Weissmahr Béla jezsuita szerzetes emlékére

"...nagyon megbecsült, sőt közszeretetnek örvendő egyetemi tanár volt, mindennemű modorosság nélkül. Mindig a kérdés tisztázására törekedett, függetlenül attól, hogy ki tette fel neki. Alapos, ismeretekben gazdag és önálló gondolkodásával tűnt ki. Végtelen korrektséggel mindig páratlan figyelmet szentelt testvéreinek. Önzetlenül gondját viselte egy sor embertársának, akik lelkigondozást igényelve felkeresték, sok időt áldozva rájuk. Keresett lelkigyakorlat-adóként és lelki vezetőként mindig végtelenül igénytelen és szerény maradt" - e szavakkal jellemzi házi gyászjelentésében a müncheni jezsuita kollégium az április 28-án elhunyt Weissmahr Béla SJ személyét.

Evangélikus-katolikus, ötgyermekes értelmiségi családban született 1929-ben, Budapesten. Az Érseki Gimnáziumban érettségizett. 1947-ben lépett be Jézus Társaságába. 1949-ben elöljárói kérésére megkísérelte a határátlépést, de elfogták, és hat hónapra elítélték. Szabadulása után, 1950-ben - mint a szerzetesek többségét - rendtársaival együtt elhurcolták Pécsről. Két évet a szegedi hittudományi főiskolán tanulhatott, ahonnan állami nyomásra eltávolították. Kitanulta a marós szakmát. 1954-től a budapesti hittudományi akadémián folytathatta tanulmányait. 1956. november 25-én külföldre távozott, és a maastrichti jezsuita teológián tanult. 1958-ban pappá szentelték, 1959-ben letette a jezsuitáknál szokásos záróvizsgát, majd elvégezte a nagylelkigyakorlatot, hogy azután az úgynevezett harmadik próbaidőt Indonéziában töltse, ahol teológiatanárnak szánták. 1967-ben visszatért Európába, hogy teológiából doktoráljon. A római Gergely-egyetemen ez 1973-ban sikerült. 1969 és 1971 között a római Collegium Germanicum et Hungaricumban filozófiai és teológiai repetítorként (tutorként) dolgozott. 1971-ben került a müncheni Filozófiai Főiskolára, ahol kezdetben megbízott előadóként, 1975-től docensként, 1980-tól rendkívüli professzorként, 1985-től rendes tanárként metafizikát és filozófiai istentant tanított.

Számos tanulmánya jelent meg főleg német nyelven szakfolyóiratokban, és magyar nyelven a Mérlegben, Szolgálatban, Távlatokban, valamint a Vigiliában. Két tankönyve magyar nyelven is olvasható Ontológia és Filozófiai istentan címmel.

1990-ben, a rendszerváltozás után részben hazatért: novíciusmester és filozófiatanár lett Hódmezővásárhelyen, illetve Szegeden, de továbbra is tanított Münchenben. Lelkigyakorlataiban Jálics Ferenc jezsuita kontemplatív meditációs módszerét alkalmazta.

Váratlan halála végleg megakadályozta, hogy filozófiai életművét befejezze, "summájának" csak első kötetével készült el teljesen, amely Wirklichkeit des Geistes címmel ősszel jelenik meg a Frankfurti Könyvvásárra a Kohlhammer Kiadónál.

Weissmahr Béla hamvait a későbbiekben a Kerepesi úti temetőben lévő jezsuita sírban rendtársai és olyan nagy nevelői, mint Kovács Jenő SJ és Pálos Antal SJ mellett helyezik örök nyugalomra.

B. J.

A tanítvány szemével...

"A filozófia az életem!" - mondta egy alkalommal az általam nagyon tisztelt és szeretett Weissmahr Béla atya. Üdítő humora, minden pillanatban készséges segítő szeretete nagyon fog hiányozni. Reméljük, a mennyei örök hazában örvendezik a megdicsőültekkel. Annál is inkább, mert néhány évvel ezelőtt az egyik ontológiaóra után a következőt mondta: "Te, ha egyszer a mennybe jutok, kifaggatom Rahnert, hogy ezt hogy gondolta, mert nem teljesen világos!" Talán most eljött az idő.

Mindenki várta már a félévek elején, hogy megérkezik Münchenből, szapora lépteivel végigmegy a folyosón, és mindenkihez szól valami kedveset. Minden délután egészségügyi sétára indult, amely közben nagyokat gondolkodott. Irgalmatlan tempóval robogta be a várost, és talán furcsa látvány volt, mikor időnként itt-ott a homlokára csapott, elővett zsebéből egy noteszt, és gyorsan feljegyezte az új ötletet. Az sem volt ritka ilyenkor, hogy a szembejövő papnövendékek mellett is elmasírozott, mert olyannyira gondolataiba mélyedt.

Nem volt kíméletes a vizsgákon, jóllehet mindig igazságos próbált lenni. A lehető legtöbbet megtette azért, hogy hallgatói meg is értsék mindazt, amiről beszélt. Amikor például az "egységről" tartott előadást, és észrevette, hogy hallgatósága belemélyedt a balladai homályba, a következő történt: megfogott egy asztalt, és elkezdte húzni, majd az asztal végére mutatott, és azt mondta: "Az egység nagyon egyszerű... itt van ez az asztal, én itt húzom, s az asztal ott a végén is jön..."

Legemlékezetesebb számomra az, mikor Kant ismeretelméletéről beszélve egyszer csak megállt, és a következőt mondta: "Tudjátok, édeseim, Kant fantasztikusan nagy ember volt, de hogy ilyen sötétséget le tudott írni, az számomra talány!" Természetesen az egész évfolyamból kitört a nevetés. Ez a jókedv jellemezte az órákat, és ez a jókedv emlékeztet minket szeretett tanárunkra.

Fülöp Ernő

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu