Az első ember

Pajtások! Lássuk, ki lesz az első! - Futóverseny készült az iskolában. Akkoriban még jól és főleg könnyen futottam - nagyon akartam győzni. Nyolcéves lehettem: a tornaórákon nagyjából már kiderült, hogy a jobb futók közé tartozom, sokaknál jóval előbb értem utol a labdát, de szerettem volna valóságos versenyben győzni. Első lenni. A rajtvonalnál gyülekeztünk, izgatottan vártuk a verseny kezdetét. De elmaradt a verseny.

Nem, nem úgy lesz, pajtások - magyarázta a tornatanárnő, és elterelt minket a rajtvonaltól. - Időre fogunk futni... - Értetlenül bámultunk rá, ő meg jóságos türelemmel elmagyarázta, hogy ha sípszóra mindnyájan egyszerre vágnánk neki a távnak, akkor abból csak lökdösődés lenne, senki sem tudna olyan gyorsan futni, ahogy egyébként képes volna. Ezért egyenként indulunk majd, ő pedig ezzel a kiváló stopperórával méri majd az időket, és aki a legjobb időt futja, az lesz az első.

Nem tetszett a dolog, és ha jól emlékszem, ezzel nem voltam egyedül. Este otthon apám érdeklődött: hányadik lettél? Nem tudom - válaszoltam. Most ő bámult rám értetlenül. Aztán valahogy, a felháborodás könnyeivel küszködve elmagyaráztam, hogy csak az derült ki, hogy a Gézuka lett az első. Apám mindig fegyelmezett arcán valami szörnyű rángás futott végig. Talán mert ismerte valamelyest Gézukát, aki a legügyetlenebb gyerekek egyike volt az osztályban. És a tanárnőt, és Gézuka apját is...

Apám sok olyasmit is tudott, amit azóta én is megtudtam: hogy olyan világban élünk, ahol nem mindig a jobbik győz, ahol gyakran a legkevésbé sem tiszták a verseny feltételei, ahol bármikor átalakíthatók, egyeseknek testre szabhatók a szabályok, ahol gyakran nem azt nyilvánítják elsőnek, aki a legjobb, aki arra a leginkább méltó.

Ilyen időket éltünk akkoriban, 1959-60 táján. Gyerekként nem mertünk tiltakozni, tudomásul vettük, hogy mocskos játékot űznek velünk.

A versenyek tisztaságára azóta nagyon érzékeny vagyok. Hogy legalább ott méressenek össze a teljesítmények, ahol valóban összemérhetők. Hogy ne egy kézben legyen egyetlen stopperóra.

De azért azt is tudom: nem csak a méterek, kilogrammok és másodpercek objektivitásával lehet valóságos teljesítményeket mérni, igazi elsőséget megállapítani. Ilyen volt például, amikor egy másik iskolában, a ferences gimnáziumban osztálytitkárt választottunk. Többünkben volt ambíció, végül mégis mindnyájan elfogadtuk: Árpád barátunk erre a legalkalmasabb. Nyugodt, megfontolt férfiú volt tizenöt évesen, szót tudott érteni minden diáktársával és minden tanárral - ez utóbbiak között is akadtak "nehéz emberek" -, néhányadmagával egyértelműen alkalmas volt az osztály képviseletére, de ő akart közülünk a legkevésbé osztálytitkár lenni. Ez a tény aztán őt tette a legalkalmasabbá. Harmincöt évvel az érettségi után is úgy látom, jól döntöttünk.

Vajon néhány hónap múlva lesz-e ilyen jó érzés bennem, amikor az én nevemben is új első embert választanak szegény nagy, szétzilált osztályunknak? Talán valaki olyat, aki szót tud és akar érteni mindenkivel, aki nemcsak részérdekekben, hanem az egészben képes gondolkodni. Aki nemcsak a választók, hanem a választók által képviseltek nagy többségét is képviselni tudja. Aki tudja, hogy csakis a tiszteletben tartott szabályok mellett zajló versengés hozhat megnyugtató eredményt. És aki nem akar nagyon - és különösen nem mindenáron - első lenni.

Vajon hányan hiszünk még benne, hogy ilyen értékek mentén választani - ez lenne mindannyiunk valóságos érdeke?

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu