"Sem hanggal, sem beszéddel"

II. János Pál temetésének közvetítése után egyre-másra azt kérdezik az ismerőseim, hogy láttam-e Roger testvért, ahogy tolószékben odagördítették az eucharisztia kenyerét osztó Ratzinger bíboros elé. Annak, aki bizonytalan volt, hogy az ősz hajú aggastyánban a taizéi priort látja viszont, egy nagyon emberi, gyöngéd határozottságában oly ismerős mozdulat minden kételyét eloszlatta: távoztában Roger testvér végigsimította az áldoztató pap karját, és rámosolygott.

Nem, én nem láttam ezt a jelenetet. Utoljára akkor láttam Roger testvért, amikor a "bizalom zarándoklatának" budapesti állomásán, 2000/2001 fordulóján próbálta elhagyni a Hungexpo "templomcsarnokát" - vagy egy órával az imádság hivatalos befejezése után. Akkor még egy tolókocsis fiatalembert gördítettek eléje, akinek lecsukló fejét megemelve Roger testvér a szemébe nézett, másik kezét pedig áldón a fejére simította. Távol álltam a jelenettől, de a törődött priort támogató Luc testvér észrevett, Roger testvér fülébe súgott valamit, aki rám emelte fáradtságában is mosolygó tekintetét, és felém intett. Nyilván fogalma sem volt arról, hogy kit látott, ha romló szemével a sötétségben egyáltalán látott még valamit, de én ezt a villanásnyi, véletlen tekintetváltást is találkozásként éltem át.

A Rómából közvetített gyászszertartás általam csak mások beszámolójából ismeretes jelenete mögött emlékezetemben a Kálvin téri református templom ajtaja tárult fel. 1983-at írunk, a vasfüggöny időnként lágyabb redőket vet, hogy aztán megint bekeményítsen. Roger testvért Hans testvér kíséretében ugyan beengedik Magyarországra, de szólásra nem nyithatja a száját. Így tehát hallgat a katolikus templomokban is, de micsoda beszédes hallgatás ez! Zeng a taizéi énekek dallamán megszólaló imádság, némelyik - akkoriban egyedül nálunk - anyanyelvünkön is fölcsendül, sok nyelven fölhangzik az Evangélium üzenete, az együtt ünneplők seregében akadnak még "levasfüggönyözöttebb" országokból érkező vendégek is. A liturgia előtt és után Roger testvér körbejár, kinyíló tenyerekbe keresztet rajzol, kezet fog, átkarol, összehajol, szavakat suttog, hallgatja a némasági fogadalomra nem kötelezett jelenlévők neki szánt mondatait, tekinteteket keres a pillantása, rámosolyog az Isten jelenlétét vele együtt ünneplő szomszédaira. Aki eddig nem tudta volna, hogy az Örömhír közvetítésének nem nélkülözhetetlen feltétele az emberi beszéd, az most megbizonyosodhatott arról, hogy a mozdulatok, gesztusok és jelképek, a hangok és a dallamok olykor sokkal hitelesebben, erőteljesebben szólhatnak Isten mindenkit átölelő nagy szeretetéről, mint a csak értelmünkre ható szavak.

Más a helyzet a Kálvin téren. Természetesen ott sem szólhat a jelenlévőkhöz a taizéi prior, de ott még fehér imaköntösüket sem húzhatják magukra a testvérek, hogy ezzel jelezzék ottlétüket. Elvegyülnek a gyülekezetben, a lelkész pedig azt gondolhatja, hogy igehirdetése - egy hosszú missziós úti beszámoló - vonzott ide ennyi embert. Az orgonán sem csendül föl egyetlen taizéi dallam sem, ami közös imádságban egyesíthetné a különböző egyházakból érkezőket. Itt körbejárni sem lehet, szigorú rendben ül mindenki a padban, vagy szorong a padok között. Roger testvér az előttem lévő padban kapott helyet, mellette egy idősebb asszony ül. A szó uralja az istentiszteletet. Amikor véget ér, mindenki elindul némán kifelé, a Roger testvérrel való találkozás reményében megjelentek kissé csalódottak. Csak ő nem tűnik annak. Mozgásszabadságát visszanyerve, a nyelvi nehézségeket figyelembe sem véve rámosolyog a körülötte lévőkre, megszorítja a feléje nyújtott kezeket, utánanyúl a rezzenéstelen arccal távozóknak. Mondogat is valamit, nyilván azt akarja a jelenlévők tudomására hozni, hogy szereti őket, s hogy az Isten még nálánál is jobban mindenkit, hogy örül, mert együtt imádkozhatott velük... Most a mellette lévő idős asszony tekintetét keresi, megszorítja a karját, talán Isten áldását kéri az életére. Az asszony nem ért semmit, azazhogy mégis mindent, mert egyszerre csak az őt tekintetre méltató ismeretlen vállára borul, és patakzik a szeméből a könny. Amikor Roger testvér végül továbblép, az asszony engem faggat: ki ez az ember? Rögtön érzem válaszom sutaságát, hiszen a református asszony sem Taizéről, sem szerzetesekről nem hallott soha. De talán nem is ez a lényeg, hanem az az élmény, amelyben mindig részesülünk, valahányszor Isten emberével találkozunk.

Eisenbarth Kriszta

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu