Szentírás-magyarázat

Ajtó és pásztor

(Húsvét 4. vasárnapja, Jn 10,1-10)

Talán lehet némi felszabadító érzés abban, hogy ismeretlenek körében élünk, önfeledten járunk-kelünk; nem kérdez, nem von felelősségre senki. Mégis van valami fájdalmasan torokszorító ebben a névtelenségben és idegenségben. Mert mi az értelme az életnek, ha nem érdekelnek mások és én is érdektelen vagyok mások számára? Jó híre a mai vasárnapnak: van számon tartó pásztora életünknek, aki jobban ismer bennünket, mint mi magunkat.

Evangéliumi szakaszunk első része (10,1-6) hasonlat, a második része (10,7-10) a hasonlat magyarázata: Jézus a juhok udvarának ajtaja. Majd később ezt mondja a Mester: ő a jó pásztor (10,11). A zavart, "hogy miként értsük együtt a kettőt: az ajtót s a pásztort, feloldhatja a régi pásztornépek szokásainak ismerete. Úgy számolták meg juhaikat, hogy pásztorbotjuk alatt, mintegy ajtón átengedve vezették ki őket (Ez 20,37), sőt tavaszi kihajtáskor még a Kárpát-medence népeinek szokása szerint is, némely helyen két oszlopra állva, a lába alatt engedte ki a gazda a jószágait, megszámolta, s mintegy megszülte őket" (lásd Szabó Andor: Lábam előtt mécses a te igéd).

Olyan szokásról is tudunk, hogy miután a pásztor minden juhát beterelte a karámba, a szó szoros értelmében a nyílása előtt keresztbe feküdt. Tehát csak rajta keresztül lehetett ki- vagy bemenni. Így valójában ő volt a karám élő ajtaja. Érthetővé válhat tehát perikópánk kulcsmondata: "Én vagyok az ajtó, aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár, és legelőt talál." Ez a meghökkentően szemléletes kép, ha más megfogalmazásban is, de gyakran elénk villan az újszövetségi levélirodalomban. Példának említhetném: "Az ő révén van... szabad utunk... az Atyához" (Ef 2,18). Vagy: "...az élethez vezető utat a függönyön, vagyis saját testén keresztül nyitotta meg nekünk" (Zsid 10,20).

A feltámadt Jézusba vetett hit minden bizonnyal elősegítette az "ajtó" kép megszemélyesülését. Egyre inkább az Üdvözítő jelképét látták benne a korai keresztények. A húsvéti felismerésnek ősi képrendszerbe ("pásztor és nyáj") való beillesztése abból is felismerhető, hogy a "bejárás"-t "kijárás" követi. S az utóbbi nyelvi "ráadás" valamelyest megváltoztatja a képet. Annak boldogsága ugyanis, aki az üdvösséget keresi, belül van, abban a térben, ahová az ablakon keresztül belép, a nyájé viszont kívül esik, ahol "füves legelőkön delel" (vö. Zsolt 23,2). Ám a szó szerinti fordítás ("és kimegy és bemegy és legelőt talál"), mint az Ószövetségben ismételten előforduló nyelvi fordulat, itt is azt jelentheti, hogy aki "Jézuson mint ajtón" betér, élete minden helyzetében - bármerre jár-kel is - lelki táplálékra talál.

És valamiként itt sejlik fel az "én vagyok az ajtó" örömhíre. Az tudniillik, hogy miután megünnepeltük Jézus nagypénteki szenvedését és húsvét hajnali feltámadását, valóban ő lett az ajtó, az egyetlen ajtó, akiben nem résnyire nyílt ki, hanem sarkig kitárulkozott a mindenkit befogadni kész atyai ház. Aki kiskapukat kívánna keresni vagy más úton-módon akarna bejutni a kőkerítéssel körülvett udvarba, "tolvaj és rabló". A szakaszunkat záró 10. vers mindezt így mondja: "A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson." A számon tartó pásztor viszont azért jött, hogy életünk legyen, mégpedig bőségben.

Sulyok Elemér

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu