Mindörökké

avagy egy mondat anatómiája

Átlagos katolikus családba születtem, ahol senkinek meg sem fordult a fejében, hogy esetleg pap is lehetnék - mesélte egyszer az egyik barátom. Nemhogy az övében, de még a nagymamáéban sem, aki az ilyen famíliákban hagyományosan a legvallásosabb családtag szokott lenni. Unokáját azért rendszeresen magával vitte a misére, még ha az vonakodott is olykor - átlagos magyar kamasz lévén a hatvanas évek elején. Egy alkalommal a szokásosnál is jobban keresett valami kibúvót, mivel a városuk beli fiatal pap újmiséje meglehetősen hosszúnak ígérkezett. A nagymama szelíd határozottsága ismét ellenállhatatlannak bizonyult. Sőt!

Imre a mise végén azzal a határozott szándékkal jött ki a templomból, hogy pap lesz. Mint mesélte, nem a szertartás fennköltsége ragadta magával, talán nem is a fiatal pap személyisége. Nem kapott semmiféle különös jelet, nem hallott semmiféle sugallatot. Egyszerűen csak elolvasta az újmisés szentképére írt mondatot, amely így szólt: Pap vagy te mindörökké...

Most, hogy eszembe jut ez a régi beszélgetés, azon tűnődöm, melyik szó foghatta meg igazán azt a kamasz fiút abban a vidéki városban. A négy közül bármelyik alkalmas lehetett rá. Vagy maga a mondat: amely megszólít, állít, és olyan végtelen távlatot nyit, amelyben a megérkezés otthonossága is benne rejlik.

Hogy ezen a mondaton egyáltalán megakadt a szeme, ahhoz azért kellett az "átlagos" család talán mégsem egészen átlagos légköre, a nagymama szelíd határozottsága - és nem utolsósorban a plébános és a káplán (akkor még volt ilyen) nem szembeötlő, de hatékonynak bizonyuló példája, e nélkül ugyanis aligha lett volna értelmezhető a fogalom (az összetett állítmány névszói része): a pap.

A személyes megszólítás ("te") és létének igenlő állítása ("vagy") az elfogadottság és a befogadottság érzését ébresztheti az emberben. De mit mond vajon az időhatározó, a "mindörökké"?

Ködös fogalmaink vannak csupán a végtelenről. Hogy miképpen lehet pap a pap abban a léttartományban, ahol az idő az időtlenségbe fordult, ezt nehéz elgondolnunk. De addig...! Elgondolni könnyebb, mint szemléltetni - különösen egy olyan korban, amikor egyre többen és egyre sűrűbben váltanak munkahelyet, lakhelyet és partnert (korszerűtlennek tűnő szóval hivatást, hazát és házastársat). Amikor nem az okoz gondot az emberek többségének, hogy nehéz betartani a hűség ígéretét, hanem hogy miképpen lehetne elkerülni az ígéretet, a kötelezettség vállalását.

Ameddig az emberi szem ellát, a mindörökké annyit jelent: mindvégig. A látható végig. Az elmúlt hetek (sőt hónapok, sőt évek) felmutattak egy nagyszerű példát erre. Egy öreg papot láttunk, aki élete utolsó percéig gyakorolta a hivatását - áldást osztott, mikor már alig volt képes a kezét fölemelni, bátorított és vigasztalt, mikor már nem tudta szóra nyitni a száját. Tanúságot tett arról, amit tanított: saját betegségében, földi létének leépülésében mutatta fel az emberi élet méltóságát. Nem azért tehette meg ezt, mert fehér reverendát viselt és a világegyház középpontjában élt - ezekből csak az következett, hogy a tévékamerák révén mindezt láthatta az egész világ.

Ha ő maga nem látott volna - kevésbé látványos, de legalább ennyire meggyőző - példát erre a mindörökké, legalábbis mindvégig való helytállásra, akkor most talán az ő példaadását nem láthattuk volna mi sem. És ha ezt a példát nem igyekeznek követni mindazok, akik ugyanarra a mindvégig-mindörökké tartó papságra kaptak meghívást, csak másutt és más színű reverendában, akkor az ő példaadása majdnem hiábavaló volt.

Imre barátom harmincnégy éve igyekszik kitartani a hűségben és a papság minden megbízatásában. Erre kapott meghívást. És azt vallja: ennyivel tartozik a nagymamának, az "átlagos" családnak - mindannyiunknak.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu