A szeretet szökőárja

A cunami japán szó, azt jelenti: "nagy hullám". Karácsony másnapján valahol az óceán mélyén megmozdult a föld, s a rengés keltette óriási ár- és hírhullámok azóta többször megkerülték a földet és átgázoltak mindnyájunkon.

A közös felbuzdulás, a segítő összefogás, a távolbalátó szeretet lenyűgöz. A gyors feledés, a könnyen hunyó parázs elszomorít. A helyi vakság elborzaszt. A kettős mérce elgondolkodtat.

Mert szép és nagyon is helyes, hogy a világméretű segítséghez társulva országos mozgalom indul a katasztrófa áldozatainak megsegítésére. Nem tehetünk mást: lelkiismeretünk parancsának engedelmeskedve hívjuk a segélyvonalat, dobunk a perselybe, felajánljuk fizetésünk százalékait.

És mégis... Egyrészt attól félek, hogy a hírek hullámain érkező tragédia ugyanilyen hullámlovasként egyszer csak tovaúszik. A médiafigyelem reflektora másfelé fordul, s a kétmillió segítségre szoruló ott a messzi Délkelet-Ázsiában néhány hónap múlva nem fogja érteni, miért nem érkezik több segélyszállítmány. Emlékezzünk: alig néhány hónapja történt a beszláni túszdráma. Kinek jutnak ma már eszébe azok a családok, amelyek akkor, ott elveszítették gyermekeiket? Ki gondol ma már arra a fiúra, akinek testvérét a szeme láttára lőtték tarkón? Ki ejt akár csak egyetlen könnyet is az apáért, akinek öt gyermekéből négy áldozatává lett a vérengzésnek? Mert a segélyeken túl ott vannak az egyes emberek: valahogyan élniük kell tovább, még akkor is, ha a világ már új szörnyűségeken hullámlovagol.

Másrészt mindig elgondolkodtat a távoli, egzotikus vidékek szenvedőinek felkarolása. Akin segíteni tudunk, segítenünk kell, ez nem vitás. De mintha a határainkon túl élők megerősítését nem tekintettük volna ilyen egyértelmű kötelességünknek. Mintha a Magyarországon éhező ötvenezer (!) gyermek nem hozná ennyire lázba az országot. Mintha a városunkban ténfergő több ezer hajléktalant észre sem vennénk. Mintha még mindig nehezünkre esne előre köszönni a szomszédunknak...

Igen, a távol lévő ismeretleneket könnyű szeretni. Sokkal könnyebb, mint azokat, akik itt élnek velünk, akikkel nap mint nap találkozunk. Bizony könnyebb felbuzdulni és néhány száz vagy ezer forintot adakozni, s menni tovább, szívünkben karitatív büszkeséggel.

Könnyű szeretni azokat, akikkel soha nem találkozunk. Az ő szeretetük kockázatmentes: küldöm a pénzt és végeztünk. Nem kell velük egy fedél alatt laknom, nem kell őket kerülgetnem. Bármily kiábrándító: az ő szeretetük pusztán szánalom.

A közeli ismerős, a rokon szeretete már valódi szeretet: kockázatos. Hiszen ő itt van, és itt is marad. Nem csak szeretnem kell a távolból, de együtt is kell élnem vele. Ez az igazi kihívás.

Szánjuk és segítsük azokat, akik a távolban rászorulnak. De próbáljuk meg szeretni azokat is, akik karnyújtásnyira vannak tőlünk.

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu