Lapszél

Üzenet Szepsibe

Már több mint egy hónapja annak a fájdalmas decemberi vasárnapnak. Azóta halasztgatom ennek a levélnek a megírását. Pedig tudom, sokan már túlléptek a történteken. Az élet megy tovább, még akkor is, ha düh és szégyen költözött belénk. S én is csak széttárt karral állok, tehetetlenül. Szomorú általánosságokat fogalmazgatok magamban. Mert bizony kényelmes dolog általános érvényű szólamok közt gondolni a határon túl élő magyarokra. Az általánosságok szövevényében nem lehet és nem is kell a szemébe nézni senkinek. Ott nem élnek emlékek. És így elég néhány megható, könnyfakasztó mondat. De ha barátság fűz valakihez, akit mások megtagadnak, akkor nehéz szavakat találni. Hetek óta emlékek kísérnek. Olyan emlékek, amelyeket nem tudok az általánosságok közé tenni.

Emlékszel, jól emlékszel te is a városra, ahol találkoztunk. Én a Dunántúlról, te a Felvidékről érkeztél a cívisutcák közé. Egy ideig még a saját nyelvjárásunk szabályait követve beszélgettünk. Lassan-lassan elhagytam az ő-zést, te pedig a nyílt a-kat. De azóta sem felejtettem el, hogy Kassa nem Kassa, még kevésbé Kosice. Most is próbálgatom a helyes kiejtést, és közben tudom, milyen reménytelenül üres leírva így e név: Kássá. A helyesírás-ellenőrző is aláhúzza. Nem érti. Pedig így hívják a várost. Megjegyeztem. Ahogy te is azt: mifelénk nem sepregetik, hanem söprögetik a faleveleket. Szinte látom, ahogy nevettünk ezen. Én kezemben a seprűvel (söprűvel), te egy lapáttal. Araszoltunk az iskola udvarán. Nyári munka gyanánt.

Aztán egy kicsit később szorongó szívvel hajoltunk a kötelező vers fölé az egyetemi felvételi vizsgán. Elemeztük a verset. Elemeztük az életet, amit még alig ismertünk. Szabó Lőrinctől a Semmiért egészen kegyetlen törvényei meredtek ránk. Éreztük, csak a költő játszhat a semmivel. Nekünk mindent le kellett írnunk, amit csak tudhattunk egy ilyen versről tizennyolc évesen. Még egy volt az igazság. És nagyon hittünk benne.

Te Adyt szeretted. Mindig lázadóbb voltál, mint én. Én József Attilát, mert úgy szerettem szomorú lenni. De valójában minden költőt és írót szívesen olvastunk. A magyar irodalom szent bűvkörében biztonságban éreztük magunkat.

Emlékszel? Egyszer nagyon kedvetlen voltam. A rád jellemző fanyar humorral egy kis lapot csúsztattál a jegyzeteim közé. Ma is megvan. Ez áll rajta: Ne csüggedj! Én néha úgy érzem, holnap becsukják a boltot, és vége a világnak. Kosztolányi Dezső. Ma sem tudom, honnan vetted ezt az idézetet. Regényből? Novellából? Rád néztem, és hangosan felnevettem.

Most itt van előttem. Forgatom a kis papírdarabot. Nézem az ismerős írást rajta. Igen, most becsukták a boltot. És hiába döngetünk kaput, falat. Csak egyet remélhetünk: bízz benne te is, a világvége elmarad.

Koncz Veronika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu