|
|
Elbúcsúztak Egy meleg augusztusi reggelen a napsütötte domboldalon tanyázó ürgéket figyeltem. Fürgén szaladgáltak, néha rágcsáltak valamit, majd két hátulsó lábukra emelkedve kémleltek maguk köré. Gyertyaként álltak, csak a fejüket mozgatták, aztán, ha semmi gyanúsat nem észleltek, tovább folytatták megszokott tevékenységüket. Valami miatt félrenéztem, és csak a hangos, riasztó fütytyentésre figyeltem fel. Valamelyik ürge adott vészjelet, mire a sárgásszürke bundájú, rövid lábú, rövid farkú állatkák hanyatt-homlok menekülni kezdtek, és pillanatok alatt el is tűntek föld alatti járataikban. Ekkor már láttam a riadalom okozóját. Egerészölyv közeledett, valószínűleg nem véletlenül éppen az ürgetanya felé. A domb felett kicsit lejjebb ereszkedett, szárnycsapás nélkül siklott egy ideig, majd látva az üresen ásító lyukakat, csalódottan újra magasabbra emelkedett és továbbrepült. Egy perc sem telt bele és az első ürge már kidugta a fejét a föld alól. Kíváncsian körülnézett, aztán, amikor látta, hogy tiszta a levegő, előbújt. A biztonság okáért két lábra emelkedve is körbepillantott, majd megnyugodva odébb szaladt. Ezt látva sorra előbújtak a többiek is, és boldogan rágcsáltak, játszottak a meleg napsütésben. Az ürgék nem mindig ilyen szerencsések. Egy másik kolóniánál megfigyelhettem azt is, amikor későn jött a figyelmeztető fütty, és a kerecsensólyom karmában tartott zsákmánnyal távozhatott. Jobb taktikát választott, mint az egerészölyv. Gyorsan és egészen alacsonyan repülve közeledett, hegyes szárnyai a fűszálakat súrolták, és mire az ürgék észrevették, már késő volt. A tragédia azonban nem rázta meg őket túlságosan, néhány perc múlva már újra a lyukak körül rágcsáltak. Észre sem vették, hogy egyikük hiányzik.
Az ürge keleti elterjedésű rágcsáló, a tágas sztyep lakója. Nyugat felé hazánkban vannak az utolsó nagyobb telepei. A másfél-két méter mély üregben, fűvel kibélelt vackában a nőstény évente egyszer 6-8 kölyköt ellik. A kicsinyek kezdetben zárt szeműek, teljesen magatehetetlenek, de gyorsan fejlődnek, és két hónaposan már önállóak. Zöld növényi részeket, magokat, gyökereket rágcsálnak, az üregektől messzire soha nem távoznak el. Hazánkban védettek. Nemcsak azért, mert az állatok iránt érdeklődő nyugati turisták számára egy ilyen kolónia megfigyelése igazi csemege, de egyik fő táplálékát jelentik a fokozottan védett parlagi sasnak és kerecsensólyomnak. A nyár végén meghíznak, zsírtartalékot szednek magukra, aztán szeptember végén, október elején eltömik lakásuk bejáratát, összegömbölyödnek puha vackukban, és megfeledkeznek a világról. Testhőmérsékletük 2°C-ra csökken, szívük csak néhányszor dobban percenként. Március végén, áprilisban ébrednek. Hamar kidörzsölik az álmot a szemükből, aztán kikaparják a gondosan eltömött bejáratot, és előbújnak a napsütésre. Nemrég újra az augusztusban látott dombon jártam. Súlyos felhők úsztak a magasban, ökörnyál sodródott a levegőben, a szél valahonnan egy sárga nyárfalevelet sodort elém. Körülnéztem, de egyetlen ürgét sem láttam. Jöttömet egyetlen figyelmeztető fütty sem jelezte. Schmidt Egon
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||