Homíliavázlat

A születés fájdalmas örömében: kiáltunk!

Az Isten választottjainak (Lk 18,7) ugyanaz a feladatuk, mint az ő szeretett - kiválasztott Fiának (Lk 9,35), Jézus Krisztusnak: tanúságot tenni az Atya minden értelmet meghaladó, mindenkit, az ellenséget is átölelő, nyomorúságunkat magára vállaló szeretetéről. Isten választottja kell hogy - miként Jézus - a szeretet mártírja (tanúja) legyen (Jel 3,14). Ezért kell, hogy ugyanaz a lelkület legyen benne, ami Krisztus Jézusban volt, aki kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett föl, megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig (Fil 2, 5. 7-8). Kell, hogy annak nyomdokait kövesse, aki amikor gyalázták, maga nem viszonozta a gyalázást, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra, aki a mi bűneinket maga elviselte testében a keresztfán (1 Pét 2,21-23).

A feladatunk, hogy Isten Bárányát, mint a pap a szentmisében, az életünkben felmutassuk: a Bárányt a farkasok iránti szeretetében. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy mi magunk legyünk báránnyá e farkasvilágban, mely világ nemcsak hogy fenyegetően vesz körül, de átjár, kísért, "kezed nyalja, ťrád tátja szájátŤ (1 Pét 5,8-9), s mintha már lelked belső helyein és zugaiban kotorna nyelve ragadósan, sikosan" (Babits Mihály: Intelem vezeklésre).

Ezt az isteni küldetésünket csak Isten Szent Lelkének erejében teljesíthetjük. Ez az erő teszi Jézust az Isten Bárányává (Lk 3,22), aki a Lélek erejével (Lk 4,16) viszi véghez küldetését. Ezt az erőt, az Atya ígéretét (Lk 24,49) adja át a Föltámadott búcsúzóul tanítványainak: "A Szentlélek eljövetele erővel tölt majd el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam ... egészen a föld határáig" (ApCsel 1,8).

E nélkül az Erő nélkül Isten választottjaiként minden pillanatban rémítően erőtlennek érezhetjük magunkat, és azok is vagyunk, mint a példabeszédbeli mindenéből kisemmizett özvegyasszony, mint a viharos tengeren életüket féltő tanítványok, mint a kételyében süllyedő, fuldokló Péter, mint a halálfélelmében vérrel verejtékező, s a kereszten a fulladásos végtől felkiáltó Üdvözítő.

Mi ment meg? Mi menti meg Isten választottját? Mit mutatnak a példák? A kiáltás ment meg, az, ha a választottak éjjel-nappal hozzá kiáltoznak. Ez nem kiáltás a süket semmibe, hanem a gyermeki bizalom, az Isten erejébe vetett hit (Kol 2,12) szava. Jézusnak az utolsó, s a legnagyobb, Lelket adó tette a végső kiáltása, amikor a kereszten hangosan felkiáltott: "Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!" (Lk 23,44-46), és fejét lehajtva kilehelte lelkét (Jn 19,30). Jézus utolsó kiáltása minden imádság forrása (Andre Louf). Neki köszönhetően, amikor erőtlenségünkben kiáltozunk, a szívünk mélyén sóhajtozó Lélek hangját erősítjük fel (Róm 8,26), egyesülve a Fiúval, aki azt kiáltja: Abba, Apa (Gal 4,6).

Lám, az erőtlenségből olyan erő fakad, hogy Isten szívében, a Szentháromság ölelésében találjuk magunkat. Mennyire igaz, hogy Isten minden reményünket felülmúlóan szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak (Lk 18,7). Hála és dicsőség!

Zatykó László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu