Hangulatjelentések

Mókus

Ez ám a valami, amit hétfőn késő délelőtt ebben a krakkói parkban látok, alig másfél kilométerre a főtértől! Öregurasan lépkedek a kora októberi napsütésben, élvezem, hogy még körös-körül zöld a világ, hallgatom a lengyelül társalgó verebeket és varjakat. A park szívében járok, a szoborfejekkel díszített körsétányon, ahol csupa kedves ismerős fogad. Mindenekelőtt a legnagyobb nemzeti költő, Adam Mickiewicz, a romantika korának párizsi emigrációban meghalt fejedelme. Tőle balra a festő Artur Grottger márványlik, akinek édesanyja egy bizonyos Bem nevű tábornok unokahúga volt, s aki 1849 után úgy fogalmazott egy dunántúli grófnak írott levelében, hogy hamisítatlan magyar hazafias buzgalmat érez. Szegény Artur barátunkat, aki mindössze harminc esztendőt élt, a szobrász körülbelül negyvenöt évesnek ábrázolta, úgy mégiscsak tekintélyesebbnek hat... Megállok az utolsó lengyel király, az enyhén eltokásodott Poniatowski előtt, s felfedezem, hogy szemgolyóján és nyakán kövér kaszáspókok tanyáznak. Úgy kell neki, gyöngécske uralkodó volt, százhuszonöt évre elveszejtette a független lengyel államot, néhány pókot ezért bőven megérdemel.

Ahogy ott márványszobrozom, lábszáramon hirtelen végigsuhint valami. Lenézek, s egy élénkvörös mókust látok ráérősen szökdécselni: olyan szorosan ment el mellettem, hogy büszkén lengedező farkával nadrágszáron legyintett. Cseppet sem zavartatja magát. Néhány lépésre tőlem megáll, a fűre ejti a foga közt vitt diószemet, és bűbájos mozdulatokkal elássa. Nem is ás, inkább csak szurkálja a földet apró mancsával, de olyan finomkodóan, mintha attól félne, hogy gyászkeretes lesz a körme. Amikor ezzel megvan, kitotyog a sétányra és vár. Nem is túl hosszan. Két kedves öregasszony érkezik, s amikor meglátják, retiküljükből egy-egy szem diót vesznek elő. Basiu-Basiu-Basiu, csicsergik halkan, és lábukhoz ejtik a csemegét. Basia lengyelül azt jelenti: Barbarácska. Amíg a magyar mókustársadalom körében a Misi a legnépszerűbb utónév, az emancipált lengyel mókusok kivétel nélkül nőneműek, és Barbusnak illik szólítani őket. A mi Barbusunk a két néni elé ugrál, felkapja a diót, s meg sem áll vele a sövényig, ahol elégedetten rágcsálni kezdi. Továbbmegyek, s egy félreeső padnál egy másik, kissé sötétebb bundájú mókust fedezek fel. Fiatalasszony közelít óvodás korú kislányával, a mókusra pillantva azonnal szatyrába nyúl, és félbetört diókat vesz elő. Úgy látszik, itt minden tisztességes ember diókkal a zsebében sétál, csak a gyüttment magyar nem. A diódarabokat anyuka a csöpp kislány tenyerére rakja, aki leguggol és gügyögve hívogatja Barbust. Azért kell szólongatni, magyarázzák közben nekem (nyilván zavarba ejtően buta arcot vághatok), mert a mókus nagyon gyengén lát, a hallása ellenben kitűnő. Ezért kell azt mondogatni, hogy erre csörög a dió, arra meg a mogyoró. A mókusnak éppenséggel a szaglása sem lehet hitvány, ugyanis egy méterre a lánykától megtorpan, felágaskodva szimatol, majd elégedetten a nyitott tenyeréhez megy és szemügyre veszi a menüt. Vérbeli ínyenc, nem kapkod. Kiválaszt egy diót, szájába veszi, majd a szemünk láttára feltöri és kiüríti. Bemutatót tart mókustudományból: miként bánjunk el a csonthéjasokkal? Amikor végez, ismét a lányka tenyere fölé hajol, aztán megint, és megint... Az ötödik diót már nem falja fel: egy fenyő tövéhez fut, és elássa. A mókusok nagyon sok élelmet elásnak, de azután megfeledkeznek róla, világosít fel a fiatalasszony.

Földbe dermedt lábbal bámulom ezt a matinét: ilyesmi nem sűrűn adatik a kies Pannóniában! Assisi Szent Ferenc kezéből ehettek így a vérengző fenevadak és az árnyékuktól is riadozó őzek. Vajon etetett-e mókusokat?

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu