Ami a nyelvet rontja

Emberek, úton, vonaton, otthon, szórakozóhelyen, autóban, gyalogszerrel. A kommunikáció legközvetlenebb csatornáján kötődnek egymáshoz felülmúlhatatlan kinccsel, a nyelvi szókinccsel. Elég csupán Kosztolányit elővenni: mennyi bölcsesség és átok közvetíthető, menynyi vigasztalás, baráti érzés vagy rosszindulatú elmarasztalás a nyelvvel. Szent Jakab sem véletlenül írja levelében: "A nyelv az a tagunk, amely egész testünket beszennyezi és egész életkörünket lángba borítja, maga meg a pokoltól fogott tüzet. (...) Vele áldjuk az Urat és az Atyát, s vele átkozzuk az embereket, akik az Isten hasonlóságára vannak teremtve: ugyanabból a szájból áldás és átok száll" (3, 9-10). Isten képiségére teremtett lények, mégis elfelejtve - de hányszor! -, hogy a Teremtő feltételeket szabott, hogyan őrizhetjük meg adományát. A feltételek teljesítése gyerekkorban kezdődik, tehát a szülői felelősség / felelőtlenség ege alatt. Hallott, megtanult szavak beivódnak a gyermeki viaszlélekbe, s bizony kitörölni már késő. "A gyermekéveink úgyszólván egymásba fonódó, okosan alkalmazott nyelvórákból állanak" - írja Kosztolányi. Mégis, mi az eredmény?

Már nem az íróval folytatom a választ, amelyben gagyogásról, rossz szóképzésről beszél, hanem arról az eredményről, amely a nyelvórák következménye lehet a trágárságban, nyegleségben, az útszéli stílusban és így tovább; a köznapi közönségesség. Bizonyára elhangzik a tiltakozás: ez azért túlzás, módjával válogatja. A jómúltkor valamelyik felszólalás után a mellettem ülő megjegyezte az előadóról: "De szépen mondta." Megkérdeztem, hogy érti? "Úgy, hogy minden mondatában volt valami elegancia, választékosság." Tudtam: mindig ilyen, valamennyi megnyilatkozásában, s akkor sem sértő, ha valamit "keményen" kimond. Tisztaszavú ember. Persze, hogy vannak sokan ilyenek, s bízom, csak azért tapasztalni az ellenkezőjét, mivel a mocsok úszik látványosan a felszínen. Az ellenállásról hosszú beszélni: pedagógiáról, olvasottságról, de mindenekelőtt a lélekről, amely a legfontosabb. Művelni a stílusunkat azt jelenti: törődni önmagunkkal - minden tekintetben, visszafogni a nyelv gyeplőit és inkább számolni tízig - ahogyan a régiek ajánlották, gyakorolták. Alighanem a türelmetlenség is az egyik nyelvrontó, amikor már valaki nem bírja tovább. Megbámultam drága nagyapámat, akinek "kitörésében" (már iszonyúan mérges volt) a legdurvább kifejezés így hangzott: "Azt a kutya meg a macska!" Egyszer megkérdeztem, hogy képes ennyire türtőztetni magát, mire csak ennyit mondott: trágárság, káromkodás eszembe se jutna, mivel kezdettől elutasítottam magamtól, méltatlannak véltem. Neked se ajánlom. Megsimogatta a fejem, s arról kezdett beszélni, amit a dédszüleimtől kapott. Amit szentnek tartott.

Hol vagyunk ettől a szemlélettől? Ha messze is, a lehetőség mindig adva van - az önneveléssel, figyelemmel önmagunkra, s mennyire hasznos a Bibliát azzal a szándékkal is forgatni, hogy ennél gyémántragyogásúbb nyelvet-szellemet egyetlen könyvből sem tanulni. Nem hívő véleményét jegyeztem fel: "Ha simítani akarom nyelvem durvaságait, előveszem a Bibliát és - olvasom."

Tóth Sándor

Művelni a stílusunkat azt jelenti: törődni önmagunkkal - minden tekintetben, viszszafogni a nyelv gyeplőit és inkább számolni tízig.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu