Olyan lesz a jövőnk, amilyet ma elkezdünk

Beszélgetés Jókai Anna írónővel - olvasókról, kultúráról, irodalomról

Csendes, békés és egyszerre nagyon hideg-rideg időben ballagok a Kossuth-díjas írónő kispesti otthona felé. A kapuban férje fogad, aki épp a hótól tette szabaddá a házuk előtti útszakaszt. Odabent csendes béke, jó meleg - érezhető alkotói légkör - várja a betérőt. S a benti védettségben, a Magyar Kultúra Napja közeledtével is utakról esik szó - amelyeket tisztogatni kell, amelyek előttünk állnak, s amelyek írókat és olvasókat vezetnek egymáshoz.

- Ne féljetek című regényem megjelenése, azaz 1998 óta felfokozott érdeklődés középpontjába kerültem. Ez nem minőségi változást idézett elő a pályámon, hanem rendkívüli mértékben megszaporodtak a feladataim, s ez nagyobb felelősséget ró rám. Már az első könyveimtől kezdve szoros volt a kapcsolatom az olvasó emberekkel. Én ezt már akkor sem "író-olvasó", hanem emberi találkozásoknak neveztem. Akkoriban, a Kádár-rendszerben néhányan suttogva mondták, hogy olyanok ezek, mint egy burkolt istentisztelet. Tudniillik mindig arról beszéltünk, amiről a világ nem nagyon adott hírt. Ma pedig, amikor mindenki arról panaszkodik, hogy az embereket nem érdekli az irodalom, Istenemnek hála, én úgy érzem, hogy az embereket érdekli, amit mondok.

Érzékelhető-e hangsúlyeltolódás a korábbi és a mai beszélgetések között?

- Régebben a mindennapok kérdései jobban foglalkoztatták az embereket. Ma inkább az élet szellemi-spirituális oldala iránt érdeklődnek azok, akik engem hívnak meg egy-egy beszélgetésre. Úgy tűnik, elegük van abból a rengeteg ocsmányságból, amit a hétköznapok produkálnak, abból a felszínes médiavilágból, amivel nyakon öntik az embereket. Arra kíváncsiak, mit tudunk kezdeni tünékeny életünkkel.

Az egységesülő Európa ajtajában állunk. A világméretű globalizáció pedig elkerülhetetlenül ráüti bélyegét a kulturális életre is. Milyen esélyei vannak-lehetnek a sajátos, nemzeti kultúrák továbbélésének?

- Ezt az elkövetkezendő évtizedek fogják eldönteni. Hiszek abban - különben nem tudnék dolgozni -, hogy az, ami érték a magyar irodalomban, nem lesz összemosható, megmarad, besimul az európai kultúrába, sőt az egész glóbusz kultúrájába. E tekintetben bizakodó vagyok. Persze nem annyira az egyszerű embereken múlik, hogy mi fog történni Európában, hanem egyrészt a vezetés felelőssége, hogy elég karakánság, nemzeti büszkeség, makacsság legyen azokban, akik képviselik ezt az országot, nem pedig behódolás és szolgalelkűség. Másrészt kérdés, hogy tudunk-e olyat felmutatni, ami valóban érdemes arra, hogy a világ megjegyezze és befogadja. Nem utánoznunk kell, nem bizonyos értelemben kiürült formákkal való bűvészkedésben kell megtalálnunk az irodalmat, hanem sajátos hangon valóban újat kell mondanunk a világnak.

Az írástudók felelőssége...

- Sokszor beszélünk mostanában erről az idehaza sajnos fájdalmas témáról. Nagyon kevesen vannak ugyanis, akik úgy gondolják, felelősséggel kell "beleszólniuk" az emberi életekbe. De nemcsak az írónak, hanem az olvasónak is van felelőssége: abban, hogy egyre nehezebben megkeresett pénzét mire költi. Amikor például a könyvhéten elmegy egy sátor előtt, akkor vajon tarka bódulatába esve azonnal megveszi-e a pillanatnyi sikerkönyvet, vagy megkeresi helyette azt a fekete-fehérre nyomott művet, amelyet kétszer is le lehet venni a polcról. Nem háríthatjuk Európára a felelősséget. Nyilvánvaló, hogy minden olyan állam, nemzet, amely részt vesz ebben a geopolitikai képződményben, szeretné, ha a maga irodalma kerülne fénykörbe, és ez így természetes. Csakhogy mi sem vagyunk alávalóbbak, és a sok fény együtt csodálatos ragyogást adhat. Ha viszont minden egybeolvad, könnyen egy vásári mutatványos bódé csillogásává redukálódhat a fény. Ezt nem kívánom.

Mennyiségét tekintve irgalmatlanul gazdag a könyvek kínálata - a járatlan olvasónak nehéz eligazodnia ebben a dzsungelben.

- Két veszély fenyegeti a gyanútlan embert. Az egyik a már említett szennyes ár. Ha ez elkapja, úgy járhat az olvasó, mint a gyerek, aki valami látszatra csillogót felkap, aztán mikor a kezébe veszi, kiderül, hogy még szaga is van. De veszélyes ennek az ellenkező véglete is: ha valaki sznobizmusból foglalkozik a kultúrával. Amikor úgy érzi, hogy ha valami divat, akkor azt meg kell szereznie. Nem fontos elolvasnia, véleményt alakítania róla, elég, ha tudja, hogy másoknak mi a véleménye. Azt kívánom minden olvasó embernek, amit magamnak: minden hónapban találjon legalább egy olyan könyvet, amelyről úgy érzi, hogy érte írták.

Miben lehet, vagy inkább: lehet-e megragadni a magyar kultúra, s közelebbről a magyar irodalom sajátosságát?

- Ilyesmit nem nagyon lehet megfogalmazni. Az igazi művészet, az igazi irodalom egyszerre nyújt nagyon sajátosat nemzete és a világ valamennyi embere számára. Ez a krisztusi gondolat leképezése az irodalomban. Krisztus az egész világnak hozta az üdvösséget - nemre, fajra, életkorra való tekintet nélkül, mégis minden embernek személyesen kell megtalálnia őt. Az igazi nemzeti irodalom is ilyen: az egész világ gyönyörködhet benne, mindenki megtalálhatja benne az általános emberit, ugyanakkor megőrzi sajátságos zamatát és illatát, ami csak arra az irodalomra jellemző.

Az alkotásnak lelke van. Ahogyan egy ember esetében is nagyon nehezen tudom megmondani, mitől nyújt egy bizonyos benyomást. Van valami, ami kizárólag az övé. Az irodalom esetében ez elsősorban a nyelv. Ennek a lelkét csak hasonló erővel lehet idegen nyelvre lefordítani. A magyar irodalom tartalmi sajátossága talán az, hogy hazánk eléggé kényes helyzetben lévő, bizonyos értelemben beszorított ország. Amióta irodalma van, mindig szükség volt arra, hogy az egyéni, nagy létproblémák gondjain kívül arra is keresse a választ, hogy ez a nemzet hogyan, milyen keretek között fog fennmaradni. Ez például a sajátosságunk: bizonyos fajta nemzeti büszkeség, amely azonban sohasem lehet önhittség. Egy eszméhez való ragaszkodás, amely azonban nem fordulhat át rögeszmébe. Ez nagy különbség.

A közelmúltban a kulturális tárca részéről megfogalmazódott az eddig elhanyagolt írótársadalommal, az irodalommal való komoly törődés szándéka. Milyen feladatok fogalmazhatók meg ezzel kapcsolatban a szakmai oldalon?

- A fő gondot abban látom, hogy a mai Magyarországon szinte minden művészeti ág jelentősebb támogatást és nagyobb közfigyelmet kap a kulturális kormányzatok részéről, mint az irodalom. El kellene érni, hogy ne szép szavak legyenek körülötte, hanem ahhoz hasonló szabályozás, mint például a filmtörvény, vagy olyan támogatás, mint a "nemzet színészei" vagy a sportolók esetében. Az írószervezetek számára biztosítani kell azokat a kereteket, melyek között nyugodtan működhetnek. Ez megint csak előrelátás és odafigyelés kérdése. A hazai könyvek - ha nem is annyira, mint általában Európában, azért - az átlagember pénztárcájához mérve drágák. És mivel elsősorban nem a bankárok olvasnak, tisztelet a kivételnek, hanem a kispénzű értelmiségiek, illetve a nyugdíjasok vagy jó esetben a fiatalok, meg kellene találni a módját, hogy ha valaki nem tud könyveket vásárolni, akkor hozzájuthasson azokhoz a közkönyvtárban. Ehhez anyagi forrást kell biztosítani. Rendezni kellene az írói honoráriumok kérdését is. Nem rólunk van szó, akik úgymond rivaldafényben vagyunk, hanem azokról, akik most indulnak, vagy részben azokról, akik a középnemzedékhez tartoznak, vagy idősek lettek úgy, hogy tisztes életművük van ugyan, de nem kerültek be a nagy öregek közé. Sok ember tengődik megalázó körülmények között, mert a mai Magyarországon nem lehet csak az irodalomból megélni. Jobb szívvel kell gondolni az írókra, biztonságot kell teremteni számukra, kiadási lehetőséget, ha jó a mű. Az persze soha nem lesz elérhető, hogy minden írónak egyformán jól menjen, mert az irodalomban, a művészetben nincs demokrácia. Pusztán arról van szó, hogy senki se kallódhasson el.

Azért is okos dolog volna több figyelmet fordítani az írókra, mert ez a réteg tudja a legjobban artikulálni a véleményét, ami rendkívül fontos a közönség számára. Ha valóban eljut az olvasókhoz. Hiszen gondoljunk arra, hogy milyen igazságtalanság uralkodik például a reklámok területén. Öt vagy hat színész, humorista megengedheti magának, hogy egymás könyvét felmutassa a közös tévéműsorukban. Hol van olyan magyar író, akinek ilyen lehetőséget adnak fő műsoridőben?

A közügyek után ismét egy személyes kérdés: mi készül jelenleg Jókai Anna írói műhelyében?

- Most állítottam össze egy apokrif imavers-gyűjteményt, ez jelenik meg az ünnepi könyvhétre. Van köztük néhány, amelyet már publikáltam, de inkább az elmúlt két év termései. Szeretek mindig valami újba fogni, az ismétlést nem tudom elviselni, olvasóként, de íróként sem.

Ezenkívül olyan novellákon dolgozom, amelyek valamikor a távoli jövőben játszódnak, de nem a sci-fik bevált patronjai szerint. Azt szeretném megírni, hogy milyen lesz sok ezer év múlva az ember, ha az isteni úton halad, és milyen lesz, ha a sátánra hallgat. Tehát szellemi fénykép vagy torzkép formájában szeretném megfogalmazni azt a látomásos világot, amely az ember előtt állhat. Bízom abban a mondatban, hogy "én veletek vagyok a világ végezetéig". És bízom abban: ez azt is jelenti, hogy annyi vér, szenvedés és ostobaság után az emberiség az igazi nyomvonalon halad tovább. Ugyanakkor, miután író vagyok, s ismerem a küzdelmet, és sajnos nagyon jól ismerem az ördög arcát is, azt is oda kell mutatni az emberek elé, hogy ismerjék fel most, a jelenben azokat a jeleket, amelyek a pusztuláshoz vezetnek. Olyan lesz a jövőnk, amilyet ma elkezdünk.

Szigeti László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu