Ateista diktatúra (1.)

Cikksorozatunk az elmúlt ötven év magyar társadalmának és egyházának helyzetét szeretné feltárni. Azért kezdtünk a téma taglalásába, mert nagyszámú cikk, nyilatkozat látott napvilágot, amelyek, a kor teljes meghamisításával, megpróbálták a kommunista diktatúra felelősei (sőt első felelősei) közé léptetni az egyházakat, a papságot, s főleg a főpapságot. Az egyházaknak, mai fiatalabbak számára alig elképzelhető viszonyok és embertelenségek közepette kellett küzdeniük létük fennmaradásáért, a hívők jogainak, s ezen belül többek között a vallásoktatás alapvető emberi jogának védelméért.

A "vallás szabadsága" a diktatúrában

Az emberiség demokratikus gondolkodású népei az Egyesült Nemzetek Szervezete 1948-as közgyűlésén megfogalmazták az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát.

Ez a máig irányadónak tekintett dokumentum az ember sérthetetlen, alapvető jogai között sorolta fel a lelkiismeret és a vallás szabadságát, a véleménynyilvánítás, a szülőknek a gyermekek (világnézeti) neveléséhez való jogát, a gyülekezés, az egyesülés szabadságát stb. Ezeket az emberi jogokat a szocializmus mindvégig (1989-ig) folyamatosan, bár koronként különböző intenzitással, olykor nyíltan tagadta, később csak belső rendelkezéseiben és tényleges eljárásmódjában sértette. A korábban nyíltan megtiport jogokat, így például a véleménynyilvánítás jogát illetően (főleg a hatvanas, majd még inkább a hetvenes évek után) igyekeztek a törvényesség látszatát kelteni, így inkább csak a társadalom egyes rétegei tapasztalták a jogfosztottságot. (Noha az egypártrendszer önmagában is jogfosztottságot jelent, a párttagoknak és pedagógusoknak elméletben sem volt biztosítva a lelkiismereti és vallásszabadság, s vezető állásokba - néhány kirakatba szánt esetet kivéve - csak párttagok juthattak. A gyülekezés és egyesülés mindvégig tiltott volt: a keresztény és társadalmi egyesületeket, a korábban betiltott szerzetesrendeket a szocialista kormány 1990-ig nem engedte működni.) Egyes jogok tagadása nem illett volna egy magát humánusnak mondó államhoz: a nemzetközi megítélésben, illetve, a rendszer első éveiben a magyar népen belül is ellenállást válthatott volna ki. A diktatúra nem merte ezt vállalni. A szocializmus ezért - látszólag - lelkiismereti és vallásszabadságot hirdetett, a mindvégig érvényben maradt 1946. I. tc. értelmében. De valójában - az emberi szabadságjogokat, ezen belül a vallásgyakorlás szabadságát megcsúfolva - a marxista ateizmus 1948-tólgyakorlatilag államvallás rangjára emelkedett.

Bár a hetvenes években változott a rendszer arculata az emberi szabadságjogokat és különösen a vallásgyakorlás szabadságát az utolsó napig korlátozta. Noha ekkor már a társadalom vallástól eltávolodott vagy attól eltávolított rétegei, s különösen akik beléptek a pártba vagy ahhoz közel álltak, alig tapasztalták e kettősséget. A szabadságjogok megvonása érezhetően azokat sújtotta, akik a párt hivatalos elveitől eltérőnézeteket kíséreltek meg vallani. (Így egyes szociológusokat, pszichológusokat, természettudósokat és legnagyobb arányban a vallásos embereket.)

Az ateizmus államvallás volta konkrét következményekkel járt. Azt jelentette, hogy a népet nevelő - pedagógusi vagy egyéb kulturális állásba, és általában vezető állásokba - nagyon kevés kivételtől eltekintve csak olyanok kerülhettek, akik ateistának vallották magukat, s részt is vettek az istentelen elvek propagálásában. Ez azért is így volt, mert a vezető állások általában a szocialista párttagsághoz voltak kötve. A párttagok számára pedig elvben sem volt szabad a vallás gyakorlása. A vallásosság egyidejűleg üldözendő volt, "reakciós csökevénynek" számított, s gúny tárgyát képezte a nyilvánosság eszközeiben. A vallásosságot a bíróságok súlyosbító körülménynek ítélték büntetőjogi felelősségre vonás esetén. Az ötvenes években elegendő ok volt a deportálásra a kiszemelt áldozat vallásos volta. Sőt, egy válási per alkalmával, a gyermektartás megítélésénél az egyik szülő vallásossága a gyermeknevelésre károsnak, hátránynak számított.

Az ateizmus terjesztésének alapokmányai

A hazai diktatúra első korszakában, 1948-tól 1956-ig alig titkolták, hogy a cél az egyház véres szétverése és az ateizmus erőszakos terjesztése. A vallás és az egyházak elleni harcnak, a kort jellemző okmánya született meg az MSZMP Politikai Bizottságának júliusi ülésén: A vallásos világnézet elleni eszmei harcról, a vallásos tömegek közötti felvilágosító és nevelőmunka feladatairól. Lássuk ennek legfontosabb kijelentéseit:

"A vallásos világnézet és a marxizmus-leninizmus között kibékíthetetlen ellentét van. A vallásos ideológia elleni harcot a marxizmus-leninizmus fegyvereivel vívjuk mindaddig, amíg a vallásos világnézet az emberek tudatából el nem tűnik".

"A klerikális reakció vallási köntösbe bújt politikai reakció, ezért az ellene folyó harc politikai harc." (...) "Amíg a vallásos világnézet leküzdésében a felvilágosító és nevelőmunka eszközeit alkalmazzuk, addig a klerikális reakció ellen a politikai és adminisztratív harc minden eszközét igénybe veszszük."

"A szocializmus építésének korszakában az egyházak még hosszú ideig fennmaradnak. Ezért, megsemmisítve a klerikális reakció ellenforradalmi kísérleteit, az egyházakkal pozitív együttműködésre törekszünk."

A vallásos világnézet elleni eszmei harc és a vallásos tömegek közötti felvilágosító nevelőmunka irányelveit így fogalmazza meg a szocialista dokumentum:

"A vallás reakciós világnézet, mert a haladás ellenségeinek egyik eszmei fegyvere. Gyökere az osztálytársadalom és a tudatlanság."

Cél volt, hogy minden tanár kommunista legyen

"A materialista világnézet terjesztése minden állami iskola, az egyetemek és főiskolák, minden állami kulturális-felvilágosító intézet feladata." "A vallás a párt és tagjai számára nem lehet magánügy. (...) A párttagok ne vegyenek részt vallási szertartásokon, és családjukat is ilyen szellemben neveljék. Az olyan pártfunkcionáriust, aki gyermekét megkeresztelteti, hittanra járatja, egyházi esküvőt rendez, templomba jár, pártfegyelmi úton felelősségre kell vonni."

"A pártszervezetek és társadalmi propagandaszervek rendszeresen ismertessék a klerikális reakciónak haladásellenes, hazaáruló szerepét."

Ugyancsak le kell leplezni "az egyházi reakció nemzetközi szerepét. (...) Fel kell tárnunk a Vatikán és az imperialista monopóliumok érdekazonosságát. Foglalkozni kell a protestáns egyházak világtanácsának reakciós szerepével."

Ugyanezen az ülésen Aczél György, a szocialista párt főideológusa hangsúlyozta: "Az új tanító- és tanárképzőkbe vallásos szülők gyermeke ne kerüljön be, mert az alapkérdés a pedagógusokon dől el."

Ezek az elvek 1989-ig meghatározták a diktatúra vallás- és egyházellenes irányvonalát.

Az oktatás diktatórikus alapelve

Az idézett dokumentum alapján tervezték meg az ateista nevelést óvodás kortól az egyetemig. Az 1961. évi 3. törvény a magyar oktatási rendszerről a fenti elveket követi. Azoknak megfelelően fogalmazzák meg az általános iskolai és középiskolai tanterveket. A gimnáziumi tantervben ez olvasható: "Alakítsa a kommunista ember személyiségét, tudatosítsa a tanulók szocialista világnézetét."

A szocialista diktatúra természetesnek veszi, hogy a felsőoktatási intézményekben a marxizmus-leninizmus tanszékei működnek, amelyeken az ateista világnézet tanulása, a vallási elvek "cáfolása" minden diák számára kötelező. A nevelési intézmények igazgatóinak kommunistának-ateistának kellett lenniük, s a cél az volt, hogy minden tanár az legyen. (Mindez teljességgel ellenkezik a lelkiismereti szabadság alapvető emberi jogával!)

1973 őszén bevezették az összes középszintű iskolában a világnézetünk alapjai című tantárgyat, amelynek célja a materialista-marxista világnézet oktatása, s a vallásos világnézet kiirtása. Megtanulása itt is kötelező.

1975-ben az MSZMP XI. kongresszusa még mindig fokozni akarta az egypártrendszerű diktatúra világnézetének terjesztését: "El kell érni, hogy közoktatásunkban a marxista-leninista világnézet hassa át az oktatató- és nevelőmunka egész folyamatát. Szüntelenül munkálkodni kell világnézetünk, a dialektikus materializmus térhódításáért". A főirány tehát nem változott 1958 óta...

Az ENSZ közgyűlése 1966-ban elfogadott egy újabb okmányt az emberi jogokról: a politikai és polgári jogok Nemzetközi Egyezségokmányát. Ez rokon az emberi jogok egyetemes nyilatkozatával. A magyar kormány csak tízéves késéssel csatlakozott a nyilatkozathoz, illetve ekkor vált az a magyar jognak is részévé, az 1976. évi. 8. tvr.-ben. Ez tehát arra hivatott, hogy garantálja az emberi szabadságjogokat, a vallásszabadságot, az oktatás és nevelés szabadságát.

A rendszerváltozás után 1992-ben az igazságügy-miniszter és a Legfelsőbb Bíróság elnöke által létrehozott vizsgálóbizottság felderítette, hogy 1963 és 1989 között 6620 bírói ítéletet hoztak, és 696 esetben ítéltek kényszergyógykezelésre olyan személyeket, akiknek bűne mindössze az idézett egyezségokmányban foglalt jogok gyakorlása volt. (vö. Kahler Frigyes: III/III-as történelmi olvasókönyv. 2.k. Bp. 2002. 30.)

A későbbiek során azonban ez a dokumentum, illetve annak magyar elfogadása mégiscsak lehetőséget adott bizonyos értelmiségi köröknek, illetve a papság még meg nem tört részének, hogy az abban foglalt szabadságjogokra hivatkozzék.

Mindazonáltal az ateista irányelvek érvényben voltak 1990-ig. A keresztény szülők változatlanul nem nevelhették vallásosan (és vallásos iskolában) gyermekeiket, bizonyos állások változatlanul el voltak zárva a vallásos emberek előtt, a szerzetesrendek változatlanul nem létezhettek. Az egyházi intézmények, illetve a püspökök titkos lehallgatásai, s velük szemben az ÁEH diktatórikus hatalomgyakorlása - egy-egy látványos esetet leszámítva (egyetlen esetben engedélyezték egy új lakótelep szélén templom építését) - változatlanul érvényesült.

Tomka Ferenc

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu