Szent sem, bölcs sem - de költő

Mécs László "védelmében"

Vannak költők, akik körül újra meg újra fellángolnak az indulatok. Ezek a szerencsétlenek a sírjukban sem nyugodhatnak békében. Közéjük tartozik Mécs László is. Nemrégiben a Magyar Hírlapban egy Pulitzer-díjas újságíró, aki rendszeresen jelentkezik rovatával, cikket tett közzé Mécs Lászlóról. Címe: Költő se, bölcs se, szent se.

Ami azt illeti, senki sem nevezte Mécs Lászlót szentnek, a bölcsesség is gyakorta hiányzott belőle, inkább indulatai vezérelték, mint megfontolásai. De hogy költő ne lett volna, az már erősen vitás.

Vegyük sorba az állításokat. A cikkben azt olvassuk - és tulajdonképpen ez a legfőbb mondanivalója -, hogy Mécs Lászlónak az Imádság a nagy lunatikusért című verse tulajdonképpen nem Hitler ellen szól. Ezt egy rövid verselemzéssel igyekszik igazolni a szerző, de ez az elemzés egyáltalán nem meggyőző, és különösen akkor nem, ha tekintetbe vesszük, hogy a vers Vigilia-beli megjelenése után egy hatalmas iratanyag keletkezett, amelyben többek között a Gestapo is figyelemmel kísérte Mécs László tevékenységét. Ezt az iratköteget részletesen ismertette Korzenszky Richárd, és ebből teljesen nyilvánvaló, hogy a költeményt mindenki úgy olvasta, úgy ismertette és úgy is szavalták, mint egy Hitler-ellenes verset. Kétségtelen tény, és ebben igaza van az idézett cikk szerzőjének, hogy Mécs László megjelenése az Egyedül Vagyunk című nyilas lapban, ott közölt versei nem keltenek lelkesedést a mai olvasóban. Menti azonban a költőt az, hogy verseit sosem személyesen helyezte el a fővárosi lapokban, barátait kérte meg erre, hiszen Királyhelmecről meglehetősen nehéz lett volna folytonos kapcsolatot tartani az újságokkal és folyóiratokkal.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy Mécs Lászlónak nemcsak ebben a napilapban jelentek meg költeményei, hanem rendszeresen írt máshová is, többek között a Nemzeti Újságba.

Az is vitathatatlan, hogy Mécs Lászlót már életében is sokat támadták, voltak olyanok is, akik kételkedtek abban, hogy jeles költő volna. De ha tekintetbe vesszük azt, hogy francia nyelvű verseskötetéhez Paul Valéry írt elismerő bevezetést, ha meggondoljuk azokat a hatalmas sikereket, amelyeket Nyugat-Európában aratott, ha eltűnődünk azon, hogy a többi között Paul Claudel akart bevezetőt írni kötetéhez, akkor aligha lehet kétségünk afelől, hogy olyan költő volt, akire a kor legnagyobbjai is felfigyeltek. Vagy feltételezzük azt, hogy ezek a francia szerzők ne értettek volna a költészethez? Vajon vállalkoztak volna arra, hogy valakinek, akit nem tartanak lírikusnak, elismeréssel méltassák verseit? Hagyjuk meg Mécs Lászlónak azt a lehetőséget, hogy az utókor költőként becsülje, hogy az olvasóközönség tisztelje, szeresse, és szívesen forgassa köteteit, és ne tegyük népszerűtlenné, ellenszenvessé némely meggondolatlanságai miatt.

A költőt nem feltétlenül jellemzi az, hol jelennek meg versei. Ez inkább az emberre, esetleg pártállására, politikai rokonszenveire jellemző. Az életmű egészének értéke ettől független. Mécs László valóban közölt verseket nyilas lapokban. De voltak mások, akik nevükkel és művükkel fémjelezték a Rákosi Mátyást vagy Sztálint köszöntő antológiákat. És voltak olyanok is, akik az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő időkben, amikor az írók java része tiltakozásul hallgatott - s e hallgatásuk voltaképp kiáltás volt -, jelenlétükkel legitimálták Kádár János rendszerét, amely akasztásokkal s halálos ítéletekkel erősítette magát.

Ezeket a költőket és írókat aligha kellene kiseprűzni a magyar irodalomból. Helyük van benne, az persze kétséges, hogy olyan magaslatokon van-e ez a hely, mint ahová az olvasók szeretete és megbecsülése Mécs Lászlót helyezi.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu