 |
 |
 |
 |
2003.10.19
|
A szegények szolgálata
nem áldozat, hanem kiváltság. (Teréz anya) |
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||
|
|
|
LITURGIA Benned bízók élete Az Úr szeme óvja az istenfélő embert, aki az ő irgalmában bízik, hogy megmentse lelkét a haláltól és táplálja ínség idején.
A mai vasárnap áldozási éneke a 32. zsoltárból való, melyet ideális esetben a szentmisében egyszer már elénekeltünk, hiszen a liturgia szerint ezt a zsoltárt énekeljük az olvasmány utáni válaszos zsoltárként. Az Isten és a hívő közötti kölcsönös és bensőséges kapcsolatról beszél a zsoltáros: a hívőt - aki, mint minden ember, a halál és a testi-lelki ínség fenyegetésében él - Urához köti istenfélelme és az ő irgalmába vetett hite. Isten pedig óvón nyugtatja tekintetét rajta, megmenti és táplálja. Az egymás felé forduló törődő figyelem kölcsönös: a hit, a valódi szeretet kapcsolata köti össze Istent és a hívőt. Ez a reciprok történés, ez a dialógus jelenik meg minden liturgikus ünneplés alkalmával. Hiszen az istentisztelet nem pusztán emberi mű, nem egyszerűen az Istenre szomjas lélek égre táruló vágyakozásának formába öntése, hanem az Isten és az ember közötti találkozás eseménye szent jelek és cselekmények által. Felépítése emiatt alapvetően dialogikus és reciprok: azt a párbeszédet, kölcsönös történést jeleníti meg, amelyet maga Isten kezdeményezett. A liturgiában a megváltottságára és meghívottságára ébredt hívők gyülekezete, az egyház közössége együtt lép Isten színe elé, hogy befogadja az ő önközlését, és válaszoljon arra. A megújított, régi-új liturgiában a pap és a hívek rituális szembenállása kiemeli ezt a dialogikus mozzanatot. A liturgiavezető megszólítja, máskor felszólítja a vele szemközt álló közösséget, amely válaszszal és aktív részvétellel, cselekvő jelenléttel felel. Az igeliturgiában felolvasott és általunk befogadott isteni igére a válaszos zsoltár Istentől sugalmazott szavával, az evangéliumra és a homília tanítására hitünk megvallásával felelünk. Az oltárhoz Istentől kapott adományokkal érkezünk, Isten pedig lakomára, az eucharisztiában történő részvételre hív meg bennünket, hogy a szentáldozásban nyilvánvalóvá váljék: örömmel elfogadtuk Isten meghívását. A liturgikus ünneplés egészében megnyilvánuló dialogikus és reciprok jelleg a hétköznapjainkban teljesedik ki. Keresztény életünk cselekedeteiben válaszolunk Isten folytonosan megújuló meghívására és kegyelmére, amennyiben törődő figyelemmel, az igaz élet tetteivel fordulunk az általa mélységesen szeretett és a beteljesedésre meghívott világ felé. Önátadásunk pedig végül is minket gazdagít, az önzéstől mentes önfeledtség a szeretet legnagyobb boldogságával ajándékoz meg, az Istennek adott engedelmesség szabaddá tesz minket. Káposztássy Béla
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
