Kapisztrán János - 1956-ban

Végvári Vazul atya aranymisés jubileuma

Hazafi őseit s elsősorban "honleány" édesanyja példáját nevezi meg az idén ötvenéves papi jubileumát ünneplő Végvári Vazul ferences atya, amikor hivatása gyökereiről kérdezem. A mai nemzedék azt a papot igényli - mondja -, aki nagyon világosan emberként jelenik meg körében. Öntudatos, szociális, praktikus kereszténységre, hazafiasságra van ma nagy szükség. Ez a világos egyértelműség sokszor hiányzik napjainkban: baj, ha a pap csak "papos", a magyar "magyaros", a keresztény "keresztényi".

Vazul atya megvallja: számára nagy szerelem a papság, ugyanakkor nem kevés befektetés, amely mindig "spórolást", előkészületet, átcsoportosítást is feltételez. Ha valaki papnak készül - mondja saját példájára utalva -, a család és a nő trubadúri szerelmétől Krisztus szerelméig meg kell tennie néhány lépést, bizonyos dolgokat le kell tennie, más "hátizsákokat" pedig föl kell vennie, s ez - nem tagadhatjuk - fájdalommal is jár. Néha meg kell állni, hogy az ember kifújja magát. E megállók, töprengések, vérrel verejtékezések, a glóriák, az alleluják, de a nagycsütörtökök magányossága is elválaszthatatlanul okot ad a papi életre visszatekintő hálaadásra.

"A pap talán legfontosabb tulajdonsága, hogy másokért rendeltetett, a többi szempontot igazán csak ťodaföntrőlŤ látják. Ötven év papi életének legmegdöbbentőbb tapasztalata Vazul atya szerint a számtalan találkozás mindazokkal, akiket Krisztus személyesen neki küldött, hogy csiszolják őt. Meggyőződése, hogy mindezért csak a megilletődött hálaadás hangjai szólhatnak.

Tudjuk: Vazul atya egyben "1956 papja" is. Első esztergomi osztálya készült az érettségire abban az évben, s ő, a nagycsalád szerelmese félt, hogy meg kell válnia tőlük. Már ez a "gyengeség" is távozásra ösztökélte. Mikor aztán a városba ért a pesti forradalom híre, házfőnöke gyanúja és parancsa dacára megszökött közösségéből. Remegő bensővel, de nagy bizonyossággal indult útnak reggel hat órakor, tudva, hogy tette az egyházjog szerint papi szolgálatának felfüggesztését jelenti. Délután háromra ért gyalogszerrel Budapestre, útközben csak egyszer állt meg. Véres lábbal érkezett meg, két nap múlva tudott csak járni, akkor húgával azt keresték a fővárosban, hová kellene menni, hol vannak a forradalom központjai. A pesti egyetem bölcsészkarán talált rá az egyetemi forradalmi diákbizottságra. Hajdani hadapródiskolásként szolgálatra jelentkezett. Az Egyetemi Ifjúság című lap készítésébe segített be. A forradalmárok tábori lelkésze lett. November negyedikén a budai Várban járt, ahol a Hess András téri műegyetemi diákszállón jelentkezett szolgálatra az ottani parancsnoknál. Kérte, engedje meg neki, hogy védelmi tervet készítsen. A szovjet tankok akkor már hatalmas tömegben nagyon közel voltak Budapesthez. Egy ismeretlen férfi segítségével föltérképezte a területet. Ekkor járt először a Várgondnokság Dísz téri épületében. Egy ottani térkép alapján, az utca kövezetén rajzolta meg a védelmi tervet. A diákszállóra visszatérve látta, hogy a parancsnok elhagyta helyét, rendelkezve, hogy a fegyvereket rejtsék el, és tűnjön el mindenki. Ebben a helyzetben, felfegyverzett, de tanácstalan fiatalok gyűrűjében döntött úgy, hogy átveszi a parancsnokságot. Elfogadták. Tudta, hol legyen a központjuk: a Várgondnokság épületében, ahol üres szobák, valamint térképek, telefonok voltak. Ott rendezkedtek be a védelemre. Ettől kezdve november hetedikéig tartották magukat. A szovjetek nem tudták, hány emberrel állnak szemben. Akár kétezer-ötszáz ellenállóval is számoltak, holott annyian biztosan nem voltak a forradalmárok. A helyzet bizonytalan és a szó szoros értelmében kilátástalan volt, minden percről percre változott. "Nem voltunk esztelenek" - mondja a szerzetes, aki felelőssége tudatában, ha kellett, kiadta a "tüzet szüntess" parancsot. De igaz az is, hogy akkor, belülről valóban nem lehetett tudni, hogy talán egy negyedórával azelőtt adják-e meg magukat, hogy a szovjet vezetés megálljt parancsol katonáinak, hiszen "nem akarják kihúzni a gyufát" az amerikaiaknál, vagy hogy az ENSZ esetleg közbelép a magyarok ügyében. Végül a szabad elvonulásra kapott, november hetedikéig szóló szovjet ultimátumot nem tudták betartani a forradalmárok.

Újra eldördült az első lövés. A szovjetek támadást indítottak a Vár ellen. Az utolsó éjszaka Vazul atya az embereiért érzett felelőssége tudatában körbejárt, hogy mindenkit tájékoztasson a helyzet alakulásáról. Végül kiadta a parancsot: fegyvereket elrejteni, szökés a Várból!

Az oroszok még jó darabig kutyákkal keresték az ellenállókat vezető "barna pópát".

Vazul atya a forradalmat követő menekülése és emigrációs évtizedei során, valamint 1997-es hazatelepülése óta nagyon gazdag és sokrétű lelkipásztori munkája mellett rendületlenül bogozza a forradalom emlékeinek hálóját. Megindultan idézi fel találkozásait a magyar forradalmárokkal szerte a világban.

1956-ban a forradalmárok között volt egy felfegyverzett ferences pap, aki a sorsfordító napokban sajátos hivatását a barikádon, a lelkesen, hősiesen és elkeseredetten harcoló "pesti srácok" egy csapatának parancsnokaként élte meg. Istennek hála, ugyanez a ferences atya ma is közöttünk van, s lelkipásztorként, fegyver nélkül, de a hajdani hévvel és lelkesedéssel harcol a kereszténység és a magyarság ügyéért.

Szigeti László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu