Homíliavázlat

Evangélium a Moszkva téren

Jó három éve annak, hogy egy októberi késő délután a Moszkva téren megelevenedett előttem a mai evangélium. Két világ tárult elém, azé az emberé, aki Istent élteti, s azé, aki önmagát.

Harsány lumpenek üvöltöztek a lepusztult bisztró teraszán. A poharazók mindegyike a másikat letorkolva éltette önmagát. Egy valaha volt munkás ököl, vas ököl harsogva hágott a csúcsra, rekedtségig hajtogatva, hogy ő bizony még most is és mindig, tévedhetetlenül oda sújt, ahova köll. Egy harmincas évjáratú hetvenes arcú azzal tromfolta le, hogy ő volt, aki annak idején puszta kézzel kergette ki az oroszokat, és az érdem egyedül az övé...

Elgondolkodtam: amikor mi, igazunk tudatában igyekszünk felülkerekedni a másikon; amikor bírálgatva, meg-megszólva, sőt már át is lépve a rágalom határmezsgyéjét akarjuk bizonygatni a magunk kiválóbbságát - nagyon is hasonlók vagyunk e szánalmas bisztrótársasághoz. De még rosszabbak is, mert mi mindezt józanul, rafináltan, megfontoltan tesszük. Vigyáznunk kell, mert a legjobbakat, a meghívottakat és a kiválasztottakat is (János, Jakab - 35-37) megkísérti a legrosszabb: a hatalom őrülete.

Ahogy ezen gondolkodtam, észrevettem beljebb a téren valami hajlongó feketeséget. Egy öreg néni, szegényes, kopottas, békebeli ruhában. Nem veszített el, nem ejtett le semmit, hanem gyomlált. Megszólítottam. Fölegyenesedett: tengerkék szemében a szeretet sugárzó tekintete. Szent Ferenc-i arc: a boldogság titkát tükrözi, a boldogság árával együtt, a szenvedéssel.

- Édesapám arra tanított - magyarázta -, hogy életednek ne legyen egyetlen pillanata sem, amely nem jótettben, felebarátaid szolgálatában telik. Most van egy kis időm a vonat indulásáig, hát kihasználom.

- Tudja, drága - folytatta -, Isten jóságát meg kell hálálni. Mi az ő adósai vagyunk... - És sorolta, mi mindennel tartozunk neki: nemcsak önmagunkkal, hanem az egész teremtett világgal, a nappal, a csillagokkal... és zengett szívéből a teremtmények hálaéneke. Ám még ennél is nagyobb ajándékot kaptunk. Az Atya a legdrágábbat adta oda nekünk, egyszülött Fiát kiszolgáltatta nekünk, ő pedig az Atya szeretetéből vállalta ezt a kiszolgáltatottságot (45.). Ha elfogadjuk őt, mérhetetlenül gazdagok vagyunk.

Tovább beszélgettünk. A tér összezsugorodott, az öreg néni fölmagasztosult. Életét, mely telve volt szenvedéssel - tábornok apa, Kolozsvár, kitelepítés, családi tragédiák, halálos betegségek, nyomorúságos szegénység - úgy mesélte el, mint annak bizonyságát, hogy Jézus őt, a szegény kis senkit elfogadta, megengedte, hogy kelyhéből ihasson, és keresztjének, keresztségének részese lehessen (39.), ezért gyomlál itt a Moszkva téren, hálából. Krisztus parányi szolgája, a szabad szolgálat örömében, messze magaslik.

Zatykó László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu