Forradalom

Négyéves gyerek voltam, amikor tankok csörömpöltek végig a városon. A zongora alá bújtam, amíg hallatszott a lánctalpak csörgése. Féltem. A tank ágyújának lövését nem is hallottam, mégis féltem. Örültem, amikor vége lett, pedig újra óvodába kellett mennem. Örültem, hogy vége lett, és nem értettem szüleim szörnyű levertségét, amelyre máig élénken emlékszem.

Lassan értettem meg, mi is történt. Hogy elment két nagyfiú is a házból. Hogy Juhász Anit sem látom többé, a házmesterék nagylányát, akit nagyon kedveltem - őt és későbbi némettanárnőm lányát is az a borzalmas lövés ölte meg, amelyet egy diákokat szállító autóbuszra irányoztak. Húsz-egynéhányan lehettek, fegyvertelenek, tárgyalni akartak az egykori szemináriumba betelepült katonasággal. Talán szót értettek volna egymással. Magyar diákok a hozzájuk hasonlókból besorozott magyar katonákkal. Talán éppen azért dördült az az iszonyatos ágyúlövés, nehogy szót értsenek egymással.

Tíz évvel később, ezerkilencszázhatvanhat október 23-án nem volt kimenő a ferences kollégiumból. Az atyák egy szót sem szóltak az egykor történtekről, egy szóval nem indokolták a kimenő letiltását, mi pedig egy szóval sem kérdeztük őket. Szót értettünk egymással így is, ezzel a beszédes szótlansággal.

Tetszettek volna forradalmat csinálni... - mondta többször is 1990-91 táján Antall József miniszterelnök. Akkor mondta ezt, amikor felrótták neki bizonyos várt és remélt intézkedések elmaradását. Antall úgy vélte, a békés átmenetnek ez az ára. (Ezt a véleményét nyilván lehet vitatni - ha többet tudnánk a tizenhárom-tizennégy év előtti események hátteréről, talán megalapozottabban érvelhetnénk mellette vagy ellene...) Megvallom, kicsit nyeglének éreztem ezt a mondatot. De hát nem volt-e nyegleség a felelős miniszterelnököt minden felelősségvállalás nélkül számonkérők magatartása is? Ha kicsit nyegle is volt a mondat, attól még jó mondat volt. Mert arra készteti az embert, hogy megpróbálja végiggondolni: mi a forradalom.

Nem hiszem, hogy sokat segítenének a történelemkönyvek, a politológiai definíciók. Mert mondjuk 1789 Párizsa, 1917 Szentpétervárja közös nevezőre hozható-e 1956 októberével? A guillotine csattogása, "a proletariátus öklének lesújtása" azzal a ténnyel, hogy Budapesten a betört kirakatokból nem lopták ki az árut...

A forradalom - az 1956-os értelemben - elsősorban nem azt jelenti, hogy fegyvert fognak a pesti srácok. Hogy benzines palackot dobnak az orosz tankra. Nem az elnyomó ellen fordítandó erőszakot, hanem a sokakban egyszerre megérlelődő elszántságot: a bátorság felülkerekedését a megfélemlítettségen. Egyetlen szót - és az annak kimondásából következő, a vele egy jelentésű cselekedetet: azt, hogy ne tovább. (Volt erőszak 1956-ban, de - néhány kilengést leszámítva - az már nem a forradalom volt, hanem a forradalomra fegyverrel támadó idegen erőszak feltartóztatásának kétségbeesett igyekezete.)

Nem tetszettünk forradalmat csinálni 1989-90-ben. Nem a vérontást hiányolom. Isten őrizzen! Csak az elszántságot. Az igaz nem-et mondás - esetleg következményekkel járó - bátorságát. Annyi mindenre mondhattunk volna akkor nemet. Nemcsak "amazok" több évtizedes véres vircsaftjára, hanem a magunk "kaparj kurta" korcsosodására is. A szellemi-lelki sivárságra. És még annyi másra.

Nem tetszettünk... Ez tény, ezt mint szörnyű mulasztást be kell ismernünk. De tudnánk-e még egyáltalán? Mert lehet, hogy még nem késő. És nem is kell hozzá tank vagy puska, még egy benzines palack se.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu