A legmagyarabb folyó

Szabálytalan hajónapló

"A Tisza folyó valódi nemtője a magyar népfajnak... Ha a statisztikát figyelmesen vizsgáljuk, akkor annak felismerésére jutunk, hogy azt az egész árteret, melyen a Tisza uralg, tisztán magyar ajkú nép lakja; itten van a zöme a nyelvet legtisztábban beszélő... magyar népnek." Jókai írta ezeket a sorokat, amelyeket amolyan szellemi útravalóként vittünk magunkkal a nyári vízitúrára.

Csónakos fejfa Szatmárcsekén

A csapat "magja" összeszokottnak, mondható: Elmer István és Szerdahelyi Csongor barátom és kollégám, valamint az én családom kilenc éve együtt jártuk végig ugyanezt a folyószakaszt, amely azonban nemcsak az "új hajósoknak" (Gabinak, Csongor feleségének és kislányuknak, Zsuzsinak) új, hanem nekünk is megint: sok minden ismerős, de semmi sem ugyanaz: tényleg nem léphetünk bele kétszer ugyanabba a folyóba.

A sodrás irányában könnyebb evezni

Éreztük, hogy ez egy jó túra lesz: a szakadó eső, amelyben Budapestről elindultunk, a sok órás autózás végén elállt: Tiszabecsen már kellemes időben vertük fel sátrainkat, időben megérkeztek a bérelt csónakok, mire az autókat biztonságba helyeztük, már lobogott a vízparti táborozásoknál elengedhetetlen tűz. Kevesen voltunk a parton, néhány nappal előttünk indult el a nemzetközi Tisza-túra. Csend volt és béke, az arcokon az utazás fáradtsága és a konszolidált kaland izgalma tükröződött, mert azért kaland ez: sátrat verni, rábízni magunkat a víz és az események sodrára - és olykor az utunkba akadó emberek jóindulatára -, feladni rövid időre az otthon kényelmét és "biztonságát"...

Bessenyei György szülőháza

Tiszabecsnél, a Batár patak torkolatánál lép be a "legmagyarabb folyó" a mai ország területére. A gazdag múltú falut (1181-ben említik először a cégényi monostor oklevelében) csak ritkán nézik meg a kajakosok-kenusok: lélekben ők már a vízen vannak. Mi is gyors bevásárlással kezdjük a napot, amelyről nemcsak a szükséges élelmiszerrel, hanem egy örömteli tapasztalattal is gazdagon térünk vissza a partra. A vegyesboltban újra meggyőződhettünk Jókai állításának máig érvényes igazságáról: még mindig szépen beszélik itt a magyart.

Bukolika a Tisza-parton

Táborbontás, utolsó ellenőrzés - nyolc fő, négy hajó, utánunk üres a part - vízreszállás. Itt még fut a folyó, óránként hét-nyolc kilométeres sebességéből aztán hamarosan veszít, harminc kilométerrel lejjebb már szinte lomhának mondható. A jobb part sűrű fái mögött Ukrajna - valójában inkább Kárpátalja: a víznél kevés embert látunk, de azok mind magyarul beszélnek -, bal kézről pedig a töltés mögött inkább csak sejtjük, mint látjuk a településeket: Milota, Tiszacsécse, Tiszakóród. Csécse Móricz Zsigmond szülőfaluja. A népi műemlékké nyilvánított Móricz-emlékházat - melyet sokan - tévesen - az író szülőházának gondolnak, legutóbb láttuk, így a vízről intünk csak oda Zsiga bácsi emlékének.

Ősi harangláb Zsurkon

Kora délután érjük el a 724-es folyamkilométernél a helyet, "ahol a kis Túr siet beléje" - de ez sem pontos "irodalmi vonatkozás": nem ez a Petőfi által emlegetett folyó, ez egy csatorna, amelynek vize négy-öt méter magas bukógátról zúdul alá.

A kellemes fürdés és pihenés után alig egyórányi evezés: Szatmárcseke. A falut minden oldalról víz veszi körül, északon és nyugaton a kanyarodó Tisza, keleten a már említett Túr-csatorna, délen pedig a Túr. A település központja jó két kilométernyire a parttól. A sietős vásárlás után baktatunk tovább a Kölcsey-emlékházhoz - mert nem csak kenyérrel él az ember. A Himnusz költője 1815-től élt itt haláláig (1838), itt íródott tehát nemzeti imádságunk is. Az egykori Kölcsey-kúria helyén álló ház előtt Marton László nagyszerű szobra, odabent pedig a környéken Nagy Lajos király korától honos Kölcsey-család történetét és a költő életútját idéző kiállítás várja a látogatókat. Pár száz méterrel tovább található a református temető: Kölcsey klasszicista síremléke körül a híres, csak itt látható csónak alakú fejfák. Egyes vélemények szerint ezek a fejfák az ugor népek sírbálványaival tartanak rokonságot, formájuk valójában stilizált emberalak. Mások csónaknak tekintik a síremlékeket, amelyek a víztől körülvett település lakóinak életmódjára is emlékeztetnek, hiszen évszázadokig még halottaikat is csónakon vitték végső nyughelyükre. A szokásos sírfelirat fölött minden fejfán hitvallás értékű öt nagy betű áll: ABFRA, amely annyit jelent, hogy a boldog feltámadás reménye alatt. Ez a felirat még egy hajdani kommunista párttitkár síremlékéről sem hiányozhatott.

Lefelé haladva Kisar és Tivadar között ível át az első híd a folyón. A tivadari oldalon, akárcsak a Vásárosnaménnyel szemközti Gergelyiugornyán, majd Tuzséron és Dombrádon láthatóan sokan alapozzák megélhetésüket a tiszai idegenforgalomra, mindkét helyen kemping, éttermek, büfék, diszkók és biliárdtermek várják a betérőket (Tivadar "vigalmi negyedében" például a római "igazság szájára" emlékeztető, tenyérből jósoló automata is működik. Kétszáz forintért például megtudhattam, hogy "a házasság magában hordozza a szenvedések, a boldogtalanság és a boldogság lehetőségét is"...) Ezen létesítmények közönsége persze elsősorban a szárazföld felől érkezik, a vízitúrázók esznek valami meleget, megisszák a sörüket, aztán próbálnak minél távolabb húzódni a harsány parti élettől. Ahol csak lehet, a "civilizációtól" távol próbálnak tábort verni. Zaj van otthon is elég, ide éppen a csendért és békéért jönne az ember.

Kanyarulatról kanyarulatra jutunk előbbre, néha nem is látható, melyik irányba folyik tovább a víz. A magasabb partok mentén, füzesek, néhol egészen buja aljnövényzettel, nyár- és égerfaerdők, a víz szélén gémek, kócsagok, kacsák, a fák tövében vagy öreg ladikokban pedig a türelem bajnokai, a horgászok gubbasztanak, akiktől megtudjuk, hogy vannak csodák, mert a ciánszennyezés után valamiképpen mintha helyreállt volna a folyó élete. Jó tudni, jó hinni, hogy vannak, lehetnek csodák.

Apró emberi csodák is, vagy földhözragadtabb szemlélettel: nem várt emberi kedvességek. A tikkasztó melegben való több órás evezés után hosszabban elidőzünk a lónyai pontonhídnál, iszunk valamit a büfében, heverészünk az árnyékban. Villámcsapásként jut eszünkbe: elfogyott a kenyér. A bolt két kilométerre lehet, rohanva se érünk oda hat óráig, akkor pedig bezár a bolt. Arrébb a fák alatt egy nagyobb társaság főz. Kiderül: vadászok, esti őzpörkölt vacsorára készülődnek. Kérdezzük, van-e fölösleges kenyerük. Nincs, de a fővadász készséges: otthagyja barátait, és autóval bevisz a faluba. "Ha zárva a bolt, megyünk tovább, gyerekekkel nem maradhatnak kenyér nélkül..." Már húzza a redőnyt a tiszamogyorósi boltos asszonyság, de természetesen újra kinyit, és még van is friss kenyere. Mire visszatérünk, már ott lebeg az őzpörkölt illata a levegőben. Alig köszöntük meg a fuvart, alig dicsértük a finom illatot, jótevőnk már hozza is nagy tányérokban a pörköltöt, "biztosan jól fog esni".

Nyilván jó szándék vezérli a pontonhíd melleti büfést is, amikor ingatni kezdi a fejét: "Biztos, hogy ott akarnak sátorozni?" Mert ott, a falutól pár kilométerre, a térkép által szép, homokos partként jelölt szakaszon többeket kiraboltak mostanában. "Maradjanak inkább itt, a büfé közelében, itt nem merik bántani magukat." Rövid töprengés után továbbevezünk: három erőteljes férfi - sőt, négy: tizenhat éves nagy fiam se gyámoltalan gyerek már - csak nem fog megijedni... És hátha csak a remélt haszon mondatja mindezt a büféssel: ha itt maradunk, holnap nála reggelizünk, talán este is fogyasztunk még... Lónya alatt két másik kisebb csapat is táborozik már, tényleg nincs ok semmi aggodalomra. A kaland azonban mégsem marad el. Üldögélünk a tábortűznél, a csend lehalkítja a beszélgető emberek hangját is, egyszer csak csobbanásokra leszünk figyelmesek. De nem olyanokra, amilyeneket az ugrándozó halak okoznak. Döbbenten látjuk, alig egy méterre a tűztől már csillog valami. Jön a víz. A néhány nappal ezelőtti felhőszakadás után ideért egy kisebb árhullám. Alig tíz centimétert emelkedhetett a szint, de ez métereket vett el most a szárazföldből. Fogjuk a sátrakat, följebb telepszünk, idáig csak nem jön föl a víz. A férfiak éjjel néhányszor kibújnak a sátorból, kicsit nyugtalanabbul alszunk, de reggelre megáll a vízszintnövekedés. Ha este nem figyelünk eléggé, vízben tocsogva ébredtünk volna.

Zsurk községnél mindenképp megállunk, az ország legrégibb és legmagasabb fa harangtornyát és mellette a református templomot meg kell nézni. A négy kis fiatoronnyal ékes torony 1560-ból való, negyvenegy méter magas, impozáns építmény, mellette a református templom, XVIII. századi famennyezettel. Műemlékekben leggazdagabb része ez az észak-keleti csücsök az országnak: a sok víz és mocsár évszázadokon át számos pusztítástól megvédte, itt nem járt a török sem. A templom csendjébe is beszűrődik a sportpályáról a falunap zsivalya. Hatalmas üstökben az önkormányzati képviselők főzik a halászlét és a gulyást, ahány bogrács, annyi íz, kedvesen és többszörösen kínálják a vízi turistákat is, "ebből is egyék, ez egészen másképpen ízlik majd..." Mondjuk is megvendégelőinknek, hogy ha ilyen jól intézik a falu ügyeit, mint ahogy főznek, akkor Zsurk miatt nem kell aggódni.

Záhony előtt a jobb partról húsz éve még a szocializmus építésének titokzatos, fémes zaját hallottuk a sűrű erdősáv mögül: a vasúti és a közúti hídon bonyolódott külkereskedelmünk a Szovjetunióval. Ma csendesebb az ukrán part, kevésbé forgalmas a vasúti híd, de kamionok hosszú sora várja a vámkezelést.

Húzzuk a lapátot, nagyokat fürdünk, és élvezzük a csendet. Még jobban élveznénk, ha nem látnánk sokfelé az eldobált műanyag palackokat és egyéb szemetet a víz szélén. Június végén éppen a mi útvonalunkon, Tiszabecs és Tokaj között lelkes természetbarátok szemétszedő túrát szerveztek, melynek során egy hét alatt 1500 kilogramm szemetet gyűjtöttek össze.

Tiszakaráddal szemben "őrangyalunk" vár a parton. Varga János ibrányi plébános egész utunkon rajtunk tartotta a szemét. Ő helyezte el, majd hozta utánunk Tokajba az autóinkat, az ő szatmári eperpálinkájából kortyoltunk minden reggel, most meg a gát kempingben vendégel minket, és elkalauzol a szaléziak Don Bosco Ifjúsági Táborába, ahol nagyszerű halászlét kapunk. Orosz József, a tábor vezetője elmondja: a kazincbarcikai szalézi szakmunkásképző és általános iskola üzemelteti a tábort, de nemcsak az ottani gyerekek, hanem más csoportok is gyakran megfordulnak itt. Három-négyágyas, zuhanyozós szobák és emeletes ágyakkal berendezett nagyobb helyiségek is várják a nyári időszakban a vendégeket /címük: Don Bosco Ifjúsági Tábor 4484 Ibrány, Tisza-part, Szalézi tér 2. Telefon: (42) 707 484/, a tiszai strandolás és evezés mellett kellemes kirándulások tehetők innen Nyíregyházától Tokajig. János atyával még hosszan beszélgetünk: a szatmári papság sajátos lelkületéről beszél korát meghazudtolóan fiatalos lendülettel.

Tiszabercelen a szép tornácos Bessenyei György-emlékház őrzi a falu szülöttének, a felvilágosodás kori írónak az emlékét, aki sok jelentős művével máig érvényeset alkotott. Amint ma is megszívlelendő az a megállapítása, hogy "minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem". A gát mögül magas kéményével kikandikáló szivattyútelep 1872-ben épült. A gőzgép hajtotta szivattyúk a "legmagyarabb folyó" szabályozását követően a gátakkal vízmentesített területek csatornákba terelt belvizét juttatta vissza a Tiszába.

A tiszalöki vízierőmű duzzasztógátja miatt itt már szinte áll a folyó, meg kell dolgozni minden megtett méterért. Az utolsó napon még bebarangoljuk a honfoglalás kori szabolcsi földvárat, megcsodáljuk az évszázadok óta reformátusok által használt gótikus templomot, és vissza a hajókba.

Innen már látszik Tokaj. Kétszáz kilométert tettünk meg a legmagyarabb folyó legszebb szakaszán.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu