Értékek elvesztése

Vagy egy éve már, hogy a romániai magyar folyóirat főszerkesztője, Kántor Lajos azt a kérdést tette föl száz magyar irodalmárnak, melyik a tíz legszebb magyar vers. Emlékszem, milyen keserves volt a válogatás. Papírfecnikre írtam a költők nevét és a kiválasztott verscímeket, fájó szívvel és lelkifurdalásosan eldobtam némelyiket, de máris eszembe jutott egy másik, s ez így ment napról napra, a végén már verssorokkal álmodtam, mintha tetemre hívtak volna a kihagyásra szánt költők.

Hát még mikor a folyóirat elkezdte közölni a válaszokat: ezt is be kellett volna vennem, amazt is! Ez is gyönyörű, az is! De mit tehetünk, ha tíznél megvonják a határt? Ilyenkor ébredünk rá, milyen beláthatatlanul gazdag a magyar líra.

Néha most is előveszem a Korunkat, nézegetem a névsorokat és a címeket, s azon tűnődöm, vajon nem lehetne-e valamiképpen megőrizni, átadni e sok-sok gyönyörűséget. Hogy az oktatás során se vesszenek el. Hiszen ezrek és ezrek sosem veszik elő azt a verseskötetet, amelynek írójáról egyetlen mukkot sem hallottak.

Nemrégiben újra elolvastam Pilinszky János egyik beszámolóját. A többi között arról írt, hogy Pierre Emmanuel hatalmas átéléssel elmondta az Apokrifot, amely a magyar líra egyik csúcsa. Micsoda pillanat! Milyen páratlan találkozás! A francia és a magyar lírikus tündökletes kézfogója!

De hány diák ismeri ezt a verset? Hányan hallottak tanulmányaik során Pilinszky Jánosról? "Odáig nem jutottunk el" - hallottam újra meg újra. Mennek-mennek az irodalomismeret beláthatatlan útján. A vége felé várakozik Pilinszky. Hiába. Hozzá nem jutnak el.

Kicsit előbb Jékely Zoltán. Szebbnél szebb költemények írója. A sok közül én az Imádságot kedvelem leginkább. Egyre mélyebb a kút, ahonnan fel kellene húznia az imádság enyhet adó vizét. De sem Jékely, sem kút, sem imádság...

Egy szelíd, porral lepett emlékmű: az elfelejtett Zelk Zoltánt mintázza. Ó, az a tüneményes két sor, amely megjelenése idején igazi szenzáció volt: Szélfútta levél a világ, / de hol az ág? de ki az ág? Ennyi. Ma is úgy olvasom, mint egy képzeletbeli aranykönyv darabját.

Hát Márai verse, a Halotti beszéd? A számkivetettség e csodálatos elégiája? S a végén a Logodi utca két gesztenyefája, meg a rejtelmes Jenő, aki meglépett a Shelley-kötettel. Nem, erre sem futotta az időből.

Illyés Gyula. Amint népe szenvedéseit a reformáció genfi emlékműve elé tárja, azzal az európai öntudattal, amely egész életművét jellemezte. Üres tekintetek. Illyést nem szerette a tanár úr/nő, őt kihagytuk.

Egy kereszthordozó: Sík Sándor. "Ó, igen! Radnóti Miklós tanára volt a szegedi egyetemen. Életrajzi adalék lett a Krisztus mindenfelől írója. Mert költeményt egyetlenegyet sem olvasott tőle senki. "Nincs is a szöveggyűjteményben."

Tallózom a szöveggyűjteményben. Versek, próza: tényleg olvasásra érdemesek. De mi történne, ha egyszer valaki megkérne tíz írót, csinálnának egy listát a szívüknek legkedvesebb művekről? Nyilván az sem volna tökéletes. De visszakerülhetnének az irodalmi tudatba halhatatlan remeklések, klasszikus értékek. Lator László írja, mekkora élményt jelentett számára, hogy tizenévesen kezébe került Vajthó László nevezetes költői antológiája. Ezt az élményt kellene valamiképp megadni az oktatásban. Mert a költészet szeretete a szépség szeretetét is felkelti.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu