Támogató, elfogadó, bizalmi kapcsolat

Korzenszky Richárd törvényről, nevelésről, iskoláról

Az új tanév kezdetén a megszokottakon kívül számos új problémát jelent, elsősorban a pedagógustársadalom, a szülők és az iskolafenntartók számára az 1993 óta többször módosított közoktatási törvény legújabb változata, amelyet júniusban fogadott el a parlament kormánypárti többsége. Az új szabályozással kapcsolatban felmerülő kérdésekről Korzenszky Richárd tihanyi bencés perjellel beszélgettünk, aki korábban egy évtizeden át a Pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatója volt, az Antall-kormány idején pedig az oktatási tárca miniszteri biztosaként segítette az egyházi iskolák újjáéledését. Richárd atyát először a törvény által hangsúlyozott gyermekközpontúság felől kérdeztük: mit jelent ez, kell-e egyáltalán beszélni erről?

Kell a gyermekközpontúságról beszélni, az iskola ugyanis a gyermekért van. A gyermek pedig titok, csoda, a végtelenre nyíló külön világ, akit tisztelni kell. Vannak időszakok, s ez a mostani különösen is olyan, amikor Gorkijjal együtt kell kiáltani - az Éjjeli menedékhelyben olvassuk -: "A gyerekeket tiszteljétek!"

Nem félő, hogy most a gyermekközpontúságra való hivatkozás "felülírja" a pedagógus szakmai és emberi tapasztalatán alapuló bölcsességét, ítélőképességét?

A gyermek nem egyszerűen "jogalany", hanem élő és fejlődő valóság, növekvő és teljesedő ember. Joga van ahhoz, hogy gyermeknek tekintsék, ne pedig felnőttnek. Joga van az oltalomra, arra, hogy törődjenek vele. Jó néhány pedagógus kolléga és igazgató tapasztalatát összegezve mondhatom, hogy a mostani túlszabályozott, látszólag gyermekközpontú törvény nem ismeri azt a csodát, ami minden iskolában megtörténik, ahol felnőtt emberek akarják kézen fogni a felnövekvőt, és el akarják vezetni az életbe. Nevelni csak bizalommal lehet. Nem a joggal körülbástyázott szembenállás és egymásnak való kiszolgáltatottság légkörében, hanem olyan emberek közegében, akik tudatában vannak egyrészt korlátaiknak, másrészt felelősségüknek. Ahol nem vesszük tudomásul azt, hogy a gyermek még gyermek, a felnőtt pedig felelős ember, aki tudja, hogy "egy életem, egy halálom", ott készülhet bármilyen szabály, ott beperelheti majd szülő a tanárt, gyermek a szülőt, s harcolhat mindenki mindenki ellen. Csak éppen a lényeg fog elsikkadni.

Az új szabály hangsúlyosan tilt az iskolában mindenféle diszkriminációt, előírja, hogy senki sem késztethető vallási, világnézeti meggyőződésének sem megvallására, sem megváltoztatására. Mi értelme lehet ennek?

Bencés szerzetes vagyok, aki számára Szent Benedek Regulája meghatározó jelentőségű. Szent Benedek a legnagyobb mértékben tiszteli a személy méltóságát, ugyanakkor tudja azt, hogy az emberek nem egyenlőek. Vannak idősek és fiatalok, vannak, akik tudnak énekelni, s vannak, akik nem; vannak, akik a tudományokhoz értenek, mások a kézművességhez. A különbözőség tudomásul vétele nem diszkrimináció! Ha közösséget akarunk formálni, akkor éppen a különböző emberek integrációja a feladat, nem pedig a különbözőségek elmosása. Egyetlen jó iskola sem kényszeríti a diákját semmire. Eszményeket fogalmaz meg és követelményeket állít. Mindent úgy kell elrendezni a közösségben, mondja Szent Benedek, "hogy legyen, ami után az erősek még kívánkozhatnak, de a gyöngék se riadjanak vissza". A felnövekvő embernek szüksége van arra, hogy tudja, ő kicsoda. S ezt időről időre meg is kell fogalmaznia, hogy el tudja helyezni magát a világban. Ez pedig szükségképpen azzal jár, hogy legyen meggyőződése, és azt, ha a körülmények úgy kívánják, meg is tudja vallani. Aki igazán pedagógus, irtózik minden diszkriminációtól. Ugyanakkor éppen a rábízottak érdekében tudja, hogy van, akit szép szóval kell irányítani, s van, akinek a keményebb figyelmeztetés használ.

Milyen következménye lesz annak, hogy a tanítóknak a felső tagozaton is kell majd oktatniuk, de nem szaktárgyakat?

Joggal háborodnak fel sokan a törvénynek ezen a részletén. A tanítóknak az első évfolyamokon elsősorban készségek kialakításával kell foglalkozniuk. Írni, olvasni, beszélni, viselkedést tanítani. Minden tiszteletem az alsós pedagógusoké, ők határozzák meg, hogyan tud fejlődni majd a gyermek. Bátorítani kell a tanítókat, hogy tehessék azt, amire készültek, amire felkészítették őket. Az új szabály azonban fölösleges feszültséget támaszt a pedagógustársadalomban: kevesebb szaktanárra lesz szükség? Növekszik a tanárok munkanélkülisége?

Az új szabályozás több beleszólási jogot ad a szülőknek. Ön szerint mikor volna ideális a szülő és az iskola közötti viszony?

Szeretnék többet olvasni-hallani a szülői kötelességekről, nem csak a jogokról. S ugyanez áll a gyermekekre is: nekik is vannak kötelességeik. A tanároknak pedig jogaik. Úgy érzékeli a pedagógustársadalom nagy része, hogy most hivatalosan is megkérdőjelezik a szakmai és emberi rátermettségüket, mindenki belebeszélhet abba, amiben pedig ők volnának az illetékesek. Az iskola nem tehet mást, mint szakszerűen gondozza azt a gyermeket, akit a szülői ház küldött az iskolába. Nem ruházhat át felelősséget a szülő az iskolára, és fordítva is áll: az iskola sem háríthat át a szülőkre olyan feladatot, ami elsősorban az iskoláé. Kiegészítő szerepről van szó, egymást támogató, egymást elfogadó, erősítő bizalmi kapcsolatról.

Hogyan értékelhető az osztályozás eltörlése az alsó tagozatban, illetve, hogy osztályismétlést csak szülői kérés alapján lehet kezdeményezni?

Az embert - az emberséget -, de még a tudást sem lehet mérni. Összehasonlítani, viszonyítani lehet, jelezni, hogy még sokat kellene fejlődni. Vagy, hogy az életkornak megfelelően jó, esetleg meglepően jó a gyermek teljesítménye. Szükség van arra, hogy szembesüljön a fejlődő ember (a gyermek) saját magával. Minden osztályzat az önértékelést kell, hogy segítse. A szülő hozzájárulásától függővé tenni az osztályismétlést eleve lehetetlen helyzetbe hozza a pedagógust. Aki már látott közelről iskolát, tudja, hogy a buktatás a pedagógus számára legalább akkora kudarc, mint a gyermeknek. Ugyanakkor a pedagógus felelős a tehetségesekért is. Ha cipelni kell az osztályban azokat, akik nem óhajtanak szellemi munkát végezni, képtelenség a jobbakkal komoly eredményt elérni. Meggyőződésem, hogy van igazságos buktatás, amely azért történik, hogy a gyermek rádöbbenjen, hogy többre képes. Azért, hogy tudja: az ember képes legyőzni önmagát. Ha nem veszem komolyan a gyermeket, és nem szembesítem önmagával, akkor nem vagyok igazságos vele szemben, sőt: szeretetlen vagyok hozzá. A buktatás nem a személyiségnek szól, hanem a teljesítménynek. Az elégtelen teljesítményt el kell ítélni, a gyermeket pedig minden lehető eszközzel föl kell emelni.

Az elmúlt évtizedben előtérbe került az iskolák minőségbiztosítása. Mi lehet az igazán "minőségi" oktatás és nevelés záloga?

Helyes, hogy a törvény fontosnak tartja a minőséget. Csak éppen a legfontosabbal nem foglalkozik: a pedagógus minőségével! Biztosítani kellene a körülményeket, hogy "minőségi" pedagógusok legyenek a pályán, hogy ne sodródjanak ki az iskolából, hogy jól érezzék magukat. Hogy ne azt érezzék az emberekkel foglalkozó, bizalmi hivatást vállalók, hogy ki vannak szolgáltatva politikai szélirányváltozásoknak, költségvetési szempontoknak. Olyan emberek biztosíthatják - a szó teljes értelmében - a minőséget az iskolában, akiknek van megalapozott szakmai tudásuk, kipróbált, eszményekhez igazodó emberségük, s akik erőfeszítéseit elismeri a társadalom. Lehetnek a törvények jók vagy rosszak, az iskola minőségét, a pedagógia súlyát csakis a pedagógusok jelenthetik. De ha csak azt érzik, hogy kívülről rángatják őket, ahelyett, hogy lehetőségük volna igazi elmélyedésre és értékrendjük szerinti tevékenységre, akkor a magyar oktatásügy még sokáig válságban lesz. Pedig ha meg akarjuk változtatni ezt az egyre furcsább, érdekorientált társadalmat, a gazdaságnál is jobban kell figyelnünk a nevelésre. Hogy lesznek-e egyáltalán gyermekek ebben az egyre kiábrándultabb világban, azon is múlik, hogy a társadalom becsüli-e azokat, akik pedagógusok lettek vagy lesznek.

szikora

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu