Käfer István

Szlovák (magyar) jegyzetek

Európába lépésünk előtt a Szentatya ismét a Szlovák Köztársaságba látogat. Európa lényege a keresztény értékrend, a szeretet, a megbocsátás, az igazság. A Gondviselés akaratából nemzetté érett, államokba szerveződött közösségek tehet(né)nek igazán eredményesen kísérletet e nemzetek szabad akaratú egyesülésére. Róma püspökének jelenléte felszabadítja a szeretet békességes erőinek munkálkodását a nemzeti megosztottság sötétségének oszlatására. A pápa ismeri nemzeti nyomorúságainkat, de a nemzeti lélek kitárását is várja, hogy végezhesse a nemzeti meghasonlottság gyógyító simogatását.

Pozsony, Nagyszombat, Besztercebánya, Rozsnyó... Meg kell vallanunk fájdalmunkat, magyarként kapott csapásainkat 1920-tól 1946-47 magyarüldözésein át bűnös nemzetté bélyegzésünkig. Nem kell szégyenkeznünk tűrésünkön. Megkaptuk a segítséget, hogy nem törtünk össze, s ha lázadtunk, azt Európa értékrendjéért tettük. Szenvedjük, viseljük vértelen váltásunkat és Trianon műállamainak széthullásából nem követeltünk vissza jussot, még csak nem is dobtuk vissza a Barcsot ért gránátot. Nemzeti lelkünk létrehozta az István, a királyt. Benne a befejezés önfeledt lelkesedését s a lehetőséget, hogy ezt összevessük Koppány táltosának víziójával. Nemzeti zászlólengetésünk közben ki kell hallanunk a nemzet jövőjének feladatát. Az ellen helyett az érte vívott harcot. Európa, a kereszténység szabad választását. Ha kell: lemondást a nemzeti türelmetlenség emberileg érthető elégtétel-követeléséről. A másik nemzet nyomorúságának megértése és átélése vezethet át a nagy, igazi szeretetvilágba.

Lelkünk mélyén nehezen összeegyeztethető Pozsony Bratislavával, Nagyszombat Trnavával. Aggódunk a már szlovák többségűvé lett Rozsnyó még megmaradt magyarjaiért. Bratislava is tart tőlünk. Sokszor nyak- és nyelvtörő mutatványokkal igyekszik szlovákká minősíteni nemzetállamnak áhított országát.

A másfél évszázadon át tartó rontásban mi lettünk a szlovák politika végzete, mert Szent István Regnum Hungariae-ja, amit a szlovákok Uhorskónak neveznek, a XIX. század derekától mindinkább magyar nemzetállammá vált, amelyben a szlovák nemzetnek nem volt helye. Szellemi élete kettészakadt, a magyarokat gyűlölő hangosokra, és a népüket a gyűlölködéstől és a magyarosítás csapásaitól egyaránt féltő fohászkodókra.

1918-ban nem a szlovák nép döntötte el, hogy cseh fennhatóság alá került, azt sem, amikor a kisantant tagjaként önállósult, aztán megint Csehszlovákiába manipulálták. A szocializmust végképp nem demokratikus választásokon "nyerte el", de nem volt referendum a mostani szlovák állam megalakulásakor sem. 1918 után Madarskónak hívták Magyarországot, az addig volt Uhorsko maradt. Mindmáig. Nemzeti sablonok, veszedelmes féligazságok, mindenekfölött tájékozatlanság, oktalan elzárkózás, sértődött bizalmatlanság választ el bennünket. Nekünk szavunk sincs a szlovákok Uhorskójára, ők meg történelmi Szlovákiát mondanak.

Augusztus 24-én az egykori Árva megyei Turdossinban (Tvrdosin) jártunk a Közép-európai Katolikus Találkozó Magyarországnak szentelt rendezvényén. A templomban tartott délutáni találkozón többek között az alábbi kérdést kaptam: Kik azok a katolikusok, akik sokat tettek a szlovák-magyar kapcsolatokért? Pázmány Pétert említettem, aki arra ösztökélte szlovák ajkú híveit, hogy ne a protestáns cseh Biblia nyelvén írjanak és prédikáljanak, hanem a "közszlovák" nyelven. Ezzel és szlovák szószék-alapítványaival elévülhetetlen érdemei vannak a szlovák nyelv fejlődésében. Aztán Szőllősi Benedeket, aki 1650-ben magyar, 1655-ben szlovák nyelvű katolikus énekeskönyvet adott ki. Aztán Rudnay Sándort, aki esztergomi érsekként sokat tett mind a magyar, mind a szlovák nemzeti kultúráért, Bartakovics Béla egri érseket, aki a szlovák templomi ének szervezője, mecénása volt.

A sort folytatni kellene a "hungarus" lét evangélikus szlovák megvallóival és keresőivel, akik a magyarosodó országban sajnálkoznak, hogy "eddig amici voltunk, most meg magyarnak vagy szlováknak kell lennünk" (Ján Kalinciak), akik a Szent István-i korona diadémjának nevezték Pestet (Andrej Sládkovic), akik a dualizmus korának magyarosítása idején sem fordultak szembe a magyar kultúrával (Hviezdoslav). Olyan - éppen katolikus - író is volt, aki a világháború borzalmait és a szlovák nemzeti felszabadulást nem a magyarellenes gyűlölet szítására dolgozta fel irodalmi műveiben (Milo Urban) ...

Mi azt tehetnénk a pápai szentmisék oltárára, hogy tanuljuk a szlovák művelődést. Tanuljuk, és a keresztény értékrend szerint értelmezzük katolikus egyháztörténetünket, egész közös történelmünket. A szlovákság ősei nem idegenek, hanem alapító, belső létrehozói voltak Szent István országának. Az ezer év közös hagyománya rendelkezésre áll, érte interpretációra!

A magyar-szlovák szimbiózis, az interetnikus összefüggésrendszer két idegen nyelvű nép között párját ritkítja Európában. Akár akarjuk, akár nem, mi aztán valóban testvérek vagyunk. Ennek közös vállalása és vallása tanulságul és tanításul szolgálhatna az Európai Unióban.

Tiszteljük, szeressük a szlovák népet. Örüljünk az egyház eredményes munkájának, amit a pápalátogatás hatványozni fog. Szlovákia sem lenne a Gondviselés akarata nélkül. Nekünk az a dolgunk, hogy figyeljünk oda a szeretet szavára, a megbocsátás, a kiengesztelődés, a közeledés szelíd ösztökélésére, ami Szentatyánkból árad szlovákiai tartózkodásakor.

(A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető tanára.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu