Fiatalokkal beszélgetve

Barát vagy haver?

Záróvizsgák után, diplomaosztás előtt bográcsosra hívtak. A frissen végzettek főztek. Tágas kert, patakcsobogás, hangulatos asztalok simára gyalulva, gyertyák - kettesével. Köztük ültem, ettünk, felhozták az évközi sztorikat, őszinték voltak. Jólesett. A bizalmuk. Aztán az egyik elnézést kérve a mobiljáért nyúlt:

- Hívnom kell a haveromat, a holnapi program miatt.

Távolabb ment, s amikor visszajött, kiszaladt a számon:

- Barát vagy haver?

Nevetett, majd tétován válaszolt:

- Azt hiszem, mindegy...

Ráztam a fejem, valaki odaszólt neki:

- Nekem ugyan nem...

Félszavak, bizonytalanság, s egyszerre a gyertyalobogásban a gondolkodó arcok.

Körbejárt a kérdés, persze engem is faggatni kezdtek, a koromra tekintettel vagy csak amolyan tekintélytiszteletből? - nem tudom. Mielőtt a tapasztalatomról beszéltem volna, Márai Sándor gondolatait vettem kölcsön, ahogyan emlékeztem rájuk:

- Alighanem a legnagyobb próbáról, szerepről beszélünk. Talán így mondhatom: szolgálatról.

- Vagy szeretetről - vetette közbe a mellettem ülő.

- Persze szeretetről, de Seneca szerint - ha jól emlékszem, ekként "áll a tétel": "Aki barát, szeret, de aki szeret, nem biztos, hogy mindig barát." Erre ezer példát lehetne felhozni.

Az egyik lány szomorúan megjegyezte:

- Én máris mondom a magamét. A barátnőm, amikor megtudta, lesz állásom, felhúzta az orrát, mert neki nincs. Számon kérte, neki miért nem szereztem, tavaly nyáron még együtt melóztunk stb. Próbáltam megmagyarázni: nem tőlem függ, kit vesznek fel, nekem szerencsém volt, aligha állhattam elő: No de itt a barátnőm is. Akkor igazán szolidaritást vállalhattam volna vele, s nemet mondok. Csak annyit feleltem: - Azt hittem, örülsz, hogy legalább nekem jutott valami... Közbevágott: - Keress magadnak mást, én ugyan nem örülök. Egy vigasztal - fejezte be -, nem tudok rá haragudni a barátság megszakítása miatt sem, pedig nem lesz könnyű, egy újabb barátnő vagy jön vagy nem.

- Igazán a barátnője volt?

Rám nézett:

- Ezek után nem tudom.

- Van egy másik bölcsesség is, éppen Márai idézi, valami hasonló eset nyomán: "Barátok voltunk, mert ő volt ő, s mert én voltam én."

- Vagyis úgy kell elfogadnunk egymást a barátságban is, amilyenek vagyunk, és ezt mindkét félnek méltányolni kell?

- A szeretet leggyakrabban önzéssel párosul, olykor fukarsággal - hallottam az asztal másik feléről, erre meg jómagam mondhatnék példát.

- Van testvére? - kérdeztem.

- Kettő is.

- Nem féltékenykedtek egymásra?

- Hű, dehogy nem, amíg otthon voltunk, különösen.

- Ez a testvérszeretet furcsa "elhajlása". A barátság nem engedi meg. Az igazi jó barát nem önző, a jót, a szépet először a másiknak akarja. Márai a szerelmesek esetét is előhozza, akik szintén nem mindig önzetlenek a kapcsolatukban. Az igazi barát nem akar semmit önmagának.

- Akkor mégis le kellett volna mondanom azt az állást? - kérdezte az első megszólaló.

- Nem - feleltem. - Az egzisztenciájáról van szó, az önzetlenség ezúttal nem magára vonatkozik.

- Titokzatos ügy ez, úgy érzem - hallottam ismét odaátról -, s tán nincs is valódi barátság, legjobb a haverságnál maradni, amolyan futó-barátságnál, ami jön, megy...

- Azért mégsem - emelte fel a hangját a mobiltelefonos. - Éppen arról van szó, hogy a haverom - pardon, barátom azt közölte: ő anyagilag jobban áll, ősztől az olcsóbb albérletet nekem engedi át. Sokszor úgy érzem: bután jószívű. Már megmondtam neki, de csak nevet rajta. Tehát igaza van annak az írónak.

Rögtön ajánlottam a Füves könyvet s még néhány szerzőt, ha már szeretnék eldönteni, milyen az igazi barátság, de először nézzenek magukba, mire képesek. Például áldozathozatalra... De most menjenek táncolni, szól a muzsika - zártam le a beszédes kitérőt.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu