Egy jegyzetíró füzetéből

Fekete történet

Valahányszor Rómában járok, mindig felkeresem egyik legkedvesebb templomomat, a Maria Maggiore-bazilikát, amely ősiségével, költői hangú nyári hóesés-legendájával átvezet a látható dolgok magyarázatán túli láthatatlanba, amit csupán érezni lehet, hittel és - művészettel. Már a márványoszlop - a római Fórumról származik - a téren megállít, Mária szoboralakja az "ormán", s a fölirat: "Büszke vagyok, hogy azt hordozhatom, aki a Megváltót hordozta." A kő beszéde ez, a szent még jelen lévő dokumentuma akkor, amikor éppen ez a fogalom vész ki a világból...

Az V. századtól - III. Szixtusz korától - napjainkig hosszú az idő: az első templomtól, s a felhalmozódott értékek az1500 esztendős szentély-csöndben mindig meglepnek újdonságaikkal. Rusiti, a mozaikművész áldást adó Krisztusa (az 1200-as évek remeke), az őskeresztények beszédes kép-kátéja a hitigazságokról és sorolhatnám. Megállítanak a szebbnél-szebb kápolnák, térdre "kényszerít" a kegykép: az első Havas Boldogasszony-ábrázolat, a Szent Lukácsnak tulajdonított festmény, amelynek eredetéről ma is vitatkoznak a "képítészek".

A tömény aranymennyezet, drágakő, pompa, ízléssel elrendezve - méltó a Nagy Mária-templomhoz. Kevés szó esik azonban a keresztelőkápolnáról, ahol az újdonság egy feketebőrű fiatalember barokk ízléssel megfaragott szobra. "Trónol" a magasban.

Az orgonából olasz szerző művének hangjai burkolják be finoman a hajókat, talán a ferrarai Frescobaldié, de alig hallom: leköt komolyságával, megfogalmazhatatlan töprengésével - vagy tán megnyugvásával? - a fekete arcú ifjú. Hogy kerül ide? Ki ez? A mellettem álló olasz csak a fejét rázza. Elhallgat az orgona, s rövid úton szembetalálom magam az orgonistával: idős bencés, mosolygó arccal. Ő tudja. Jön velem vissza a kápolnába: Antonio Emmanuele a neve - mondja, vagy négyszáz éve a szent életű V. Piusz pápa jelenlétében halt meg. A kongói király legelső szentszéki követe volt. Antonio holttestét a Santa Caterinában ravatalozták fel, aztán ide hozták...

Izgatott a történet, utánanéztem, s valóban: egy Fabio nevű szerzőtől a Roma című folyóirat 1925. évi III. számában találtam valamit. Spanyolország hanyatlása, II. Fülöp háborúi, mór, fekete rabszolgák sokadalma, s ekkor ad követi megbízást Kongó királya, Don Alvaro Antonio Emmanuelének, a buzgó kereszténynek, alattvalójának: menjen, képviselje a királyságot a Vatikánban. A regényesen szép Kongó már 1491-ben királyostul megkeresztelkedett. Aztán elhalványult a hit fénye, XVI. századi spanyol kármeliták erősítették fel ismét. Alvaro 1604-ben küldte el nevezett követét, hadd teremtődnék meg a diplomáciai kapcsolat a Vatikánnal. A szerény kísérettel útnak indított hajó utasai holland kalózok zsákmányául estek. (A területen kívüliség nemzetközi szabályáról nem tudtak?) A foglyokat kirabolták, meztelenre vetkőztették. Keservesen eljutottak a spanyol partokig, de tovább nem mehettek. Három évig. Spanyolország ugyanis ferde szemmel nézte az efféle diplomáciai szándékokat. Kilincselések, tárgyalások, végül a követség mehetett Livorno felé. Antonio unokaöccse meghalt, maga is súlyos betegen lépett olasz partra. A Szentatya, Róma nyitott szívvel várta a szerecsen diplomatát, azonban már csak hordágyon vihették az Örök Városba. 1608. január 3-át írtak, két nap múlva a pápa meglátogatta várt vendégét. Kicsit még beszélgetett vele, aztán a haldoklók szentségével, áldásával bocsátotta a messzi útra Kongó keresztény fiát.

A szobrász, aki alakját megmintázta: Francesco Caporali. V. Piusz kérte fel a művészt.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu