Költői tériszony

Csoóri Sándor új kötetéről

Csoóri Sándor a hetven esztendején túl éppen úgy járt, mint Illyés Gyula. A személyes, vallomásosabb hang többször szólal meg költészetében, mint a küldetéses; az én-líra darabjai szám szerint többen vannak már új kötetében az úgynevezett közösségi létverseknél. A költő anélkül, hogy lemondana bármiről (vö. Babits), anélkül, hogy az igazmondást abbahagyná (vö. Illyés), eddigi életművét újabb könyvvel teszi teljesebbé, melyben már nem a politikus-prófétikus portréját találjuk, hanem a homo moralisét. Bárhol is találjuk a versek szignálásai szerint: Esztergomban, Párizsban, Erdélyben, Krétán vagy Finnországban, a számadó nyugtalanság azt érezteti az olvasóval, hogy Csoóri mindenütt a háborúsebes Szarajevó párnájára hajtja le fejét. A XX. század végi Európa tájain így fog el meggyötört közszereplőt, írástudó művészembert a csöndes tériszony. A tériszony igen komisz érzés. Orvosi tankönyvi leírása helyett idézetért inkább Széchenyi Naplóját üssük föl: "Nem ismerek borzalmasabb érzést, mint mélység felett lebegni, amelybe az ember azt hiszi, minden pillanatban belezuhanhat. Lábtörés, sőt nyaktörés is semmiség..." ahhoz képest. Pilinszkynek nem kellett már szakadék fölött sem állni, mint a grófnak 1825-ben a Pireneusokban, hogy szobájában elfogja a szeretet tériszonya. A poklot is térélménynek nevezte. A tériszony valójában pokoli táj, ahol nem lehet szeretni, se mást tenni vagy gondolni, hiszen a pánikérzés minden mást kiolt.

Ilyenkor az ember akár négykézlábra is leereszkedne. (Négykézláb másztam... - József Attila istenhiánytól szenvedve így láttatja, ebben a kiszolgáltatott testhelyzetben önmagát.) Vagy kapaszkodna valamibe. (De sehol semmi. Már csak a bóbiskoló / ághegyek vége mozog.) Csoóri Sándor számára az Úr nem cetet küld, vigaszul pedig nem ama jónási tök árnyát nyújtja, hanem egy hangyát vetet észre a költővel. Már a kilencvenes években olvashattuk azt a képet, melyben a költő mezítelen nagylábujját körbejárja egy hangya, akárha a kölni dómot a turista, zarándok. Egyik legbravúrosabb hasonlatának véltem, s tartom, hiszen az emlegetett költőelőd, József Attila is minden bánatot és gyengédséget ki tudott e szorgos kis állatka segítségével fejezni: a férfifájdalmat például, mikor a költő könnycseppjéből iszik a hangya, s nem lesz többé kedve dolgozni. Csoóri Sándorról jegyezzük meg ezt a kétségbeesésében is tündéri mikrorealizmusát. A térbe vesző ember, akin a történelem még taszítana is egyet, tekintetével megfogódzhat egy hangyába:

Azt se bánnám, ha csak egy hangya jönne:

Noé kis adjutánsa, hátán az út porával.

Titokban azt hihetném: hát túl vagyunk megint

Valami szörnyű próbán

S megint lehet majd valamire emlékezni.

(Huszadik századi pillanat)

Csoóri Sándor régtől ismerős motívumainak tezauruszába föl kell vennünk most már ezt a kedves kis lényt, e mindig eltaposhatót, ezt a sziszifuszi erőfeszítésekkel létezőt - a hangyát. Dió, hernyó, lepke, birsalma, szilva, orgona, kutya, aszszonysereg, angyal, hó, kő, csalán, rózsa, kapor, Duna, hollók - jelenthetem hiánytalanul jelen vannak az új kötetben. S persze a fű, a fű, a fű. Még az Illyés Gyula sírjáról való is. Simone Weil egyik füzetében a megváltás eszközét a gyerek kezében lévő fűszálhoz hasonlította, melynek segítségével a fölfelé mászó, de folyton visszahulló hangya éppen úti céljának pontjáig emelhető.

(Széphalom Könyvműhely)

Németh István Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu