Eltévedt golyó

Zavennel a sorkatonai szolgálat közepe táján ismerkedtünk meg. Alacsony, de jóarcú és különösen víg kedélyű fickó volt; nyílt tekintetű, aki rögtön rokonszenvessé válik az ember számára. Érdekes módon az éjjeli órákban barátkoztunk meg egymással: a déli határszélen állomásoztunk, mint műszaki alakulathoz tartozók, s itt egymást követték az éjszakai riadók. "Tito, a láncos kutya alattomosan támad" - hirdették tisztjeink az ország akkori hivatalos véleményével megegyezően, és mi szinte kétnaponként éltük át az álomból való felriasztás keserveit.

Zaven az éji órákban is derűs, kedélyes társ maradt. Egyik alkalommal, amikor megerősített őrségben szobroztunk, váratlanul feltárult beszélőkedvének ez ideig zárt zsilipje, és számos magántermészetű dolgot közölt velem. Kiderült, hogy apja bolgár, anyja pedig szerb származású volt. Meglepett ez a kettősség: hogyan viselheti el valaki azt a tényt, hogy vérei a határ túlsó oldaláról nemcsak fegyvereikkel, hanem gyűlölködő magatartással is tekintenek felénk, s ha úgy adódik, egy géppuskasorozattal meg is tisztelnek, nem kímélve a saját fajtabelieket sem.

- Anyám nagyon szép asszony volt, talán a legszebb a faluban. Apám úgy szöktette meg, s hogy a família tagjai ne akadályozhassák. A Dunántúl egy kis községében telepedtek le, hamarosan munkához is jutottak. Ott születtem én, és már lurkó koromban a magyaron kívül mindkét szláv nyelven is pötyögtem.

- Hogyan éled meg ezt a furcsa helyzetet? - kérdeztem, amint egy percre letámasztottuk fegyvereinket (ami egyébként szigorúan tilos), hogy ő nyugodtan rágyújthasson elbeszélése közben.

- Hidd el, már korábban elhatároztam, bármi adódjék is, én a vakvilágba, a levegőbe lövök, és sohasem emberre.

Elvben egyetértettem vele, bár kissé kétségesnek tartottam mindezt a gyakorlatban is megvalósítani. Igaz, hogy eddig még csak ártatlannak látszó csetepaték, riadoztatások tarkították életünket, de a két oldalról is megnyilvánuló ellenséges propaganda és gyűlölködés egyre magasabbra hágott, különösen a mi határszakaszunkon. A Szabad Nép konfliktusokról közölt cikkeit olyan hírlapírók írták, akik életükben sohasem jártak a Délvidéken.

Mi több alkalommal titokban aludtuk ki az éji izgalmak fáradalmait. Zavennel a nappali órákban csupán egy-két mondatot váltottunk, de fokozatosabb megértéssel és rokonszenvvel tekintettem rá, átérezve belső feszültségeit, melyet derűs természete jól transzformált.

Az egyik éjjelen, három óra felé a szokásosnál is nagyobb hangzavar közepette történt a riadóztatás. Fejest ugrottunk ruháinkba, a kellő felszerelést szinte húzva magunk után. A levegőben már ott érződött valami a háború vérszagából: a felajzott idegek őrült táncukat járták, miközben a demokratikus tisztek jó része szakadatlan üvöltéssel, olykor ellentmondásos utasításokat adott a legénységnek. Néhány sorozatlövés hallatszott, majd több oldalról is szitkozódással vegyes rohanó léptek, dobogások hallatszottak.

Most látszott csak, menynyire külsőséges és szervezetlen a néphadsereg harci ereje, készenléti foka, ha nem szájaskodó propagandáról, hanem aktív tettekről, igazi harcászatról van szó. Mint egy feldúlt hangyaboly megzavart egyedei rohangáltak az emberek, tiszti parancsszavak töredékei foszladoztak a levegőben. Valójában senki sem tudta, miképp áll a helyzet. Csak a közkatonák spontán helytállására lehetett számítani.

Közben a lövések száma és intenzitása is megnőtt. A harmadik szakasz tagjai - a legtávolabbi pontokon - már sorra lőtték ki táraikat. Egetverő üvöltés hallatszott a másik oldalról, és egy sűrű géppuskasorozat lövedékei pattogtak a mellettünk lévő beásott bunker betonján.

- Ennek fele sem tréfa - zászlóaljunk kövérkés orvos őrnagya méltatlankodva fogadta a váratlan eseményt (eddig csak néhány enyhe lábsérülést és szemgyulladást kezelt), s igyekezett minél jobban összehúzni magát a bunker védettségében.

Ilyenkor kellene egy átfogó támadást intézni, kellő mélységben - gondoltam, és kissé sajnáltam, hogy Zavennal nem tárgyalhatom meg az éjszaka eddigi eseményeit. Kíméletlenül ránk borult a félelmetes éji takaró: meg-megújuló lövöldözések és azt követően kísérteties csönd váltakoztak.

Az egyik fegyvernyugvásos időszakban mozgást véltem fölfedezni a jobb szárnyon. Legalább öt-hat katona közeledett a középső bunker irányában, de rövidesen már az is látszott, hogy valamit vagy valakit cipelnek egy köpenyekből összerótt alkalmi hordágyon. Egyetlen szó sem hallatszott felőlük, s ez nyugtalanabbá tett, mintha szóváltás zaja kísérte volna.

A törzsparancsnok görbe lábaival elébe futott a menetnek, amely hirtelen megállt tőlünk húsz méterre. A csoportot vezető törzsőrmester csöndes hangon jelentett, szavaiból semmit sem értettünk. Egyvalami bizonyosnak látszott: a hordágyon emberi alak fekszik.

Amikor némán továbbindult a csoport, valami mellkast facsaró érzés kerített hatalmába: a felbuzdulásnak és a mély szomorúságnak egy furcsa elegye, amelyet rendszerint a kipróbált frontharcos katonák éreznek, s amit mások csak a háborús regények egyes fejezeteiből ismerhetnek.

A hordágyon Zaven feküdt mozdulatlanul. A szeme már csukva volt. A ruházatán kívülről semmi sem látszott; sebnek vagy vérnek nyoma sem mutatkozott.

A szakaszparancsnok, Suba törzsőrmester sírástól elfúló hangon közölte:

- Nem értem... nem értem. Heten-nyolcan álltunk ott a fedezékben, és alig érkezett tüzelés a túloldalról. Csöndes és nyugodt volt a körzet, egyetlen csattanó hang hallatszott csak. De az őrvezető - és rámutatott Zaven mozdulatlan testére - egyszeriben csúszni kezdett lefelé a földre. Szívlövés! Hiába próbáltuk éleszteni. Eltévedt golyó lehetett...

Szeghalmi Elemér

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu