Jegyzetlap

Hogy miért kell imádkoznunk? Mert élünk. Nem azért, mert az egyház tanítja. Imádkozik az is, aki nem tagja az egyháznak. De az egyház azért tanítja, mert isteni eredetű, érzékeny a létezés lényegeire, megvan benne a józan belátás képessége, s ezen túl az engedelmesség. Ha enni annyi, mint gondolkodni, akkor hinni annyi, mint inni. Szomjan hamarabb hal meg az ember, mint éhen. Ha gondolkodni már nem képes, imádkozni még mindig tud. Imádkozni lehet egy pillantással, egy gyönge mozdulattal, az utolsó előtti csönddel is. Az imádság mélyebbre ér le, mint a gondolat. Illetve az igazi gondolat az imádság fénye után tapogat, és nagy kegyelem, ha körülnézhet abban a barlangban, amelyben az imádság otthonos. Hogy mekkora az európai, a civilizált ember szellemi-lelki hanyatlása, ebből látszik: a gondolkodás, mint valami eredeti dolog, mely mindig kínál váratlan fordulatokat, úgy-ahogy érdekli, bár azért alaposan elhanyagolja, de az imádságról a kötelező föladat jut eszébe, ha egyáltalán eszébe jut róla valami. Nyűgös, száraz, mások kitalálta kötelező föladat. S ez még a jobbik eset. A rosszabbik az, ha fogalma sincs arról, mi az imádság, mit jelent, hogyan kell, minek? Mert kár vele időt tölteni. Fárasztó. Fölösleges. Idejét múlta. Babona. Mert milyen Isten az, aki... stb., stb. Nem vagyunk a középkorban. Nem hát; a posztmodern típusú paleolitra kezd hasonlítani, amiben vagyunk.

Jó, igen, van, akinek nem tudunk mondani semmit, mert hallani sem akar "ilyesmiről". De aki szeretne imádkozni, ha kitartóan szeretne, fog is. Azzal, hogy szeretne, el is kezdte. Az imádság, a szótlan, a vágyott imádás legbelső rezdülésével kezdődik. Talán nem több egy sóhajnál: Istenem, de jó volna szeretni téged. Ha tudnám, hogy vagy, szeretnélek... Ami így nem igaz. Nem tudnom kell azt, amit szeretnék - talán nem is lehet -, hanem szeretnem. Akit szeretnek, annak lennie kell. Később megihlet, hogy akit szeretek, az Szeretet. Az Isten iránti legnagyobb tudás a szeretet. Ezért hozzá imádkozni anynyi, mint ezt mondani neki: Uram, szeretlek. Azt mondani neki, számtalan formában: Én Uram, én Istenem. Az imádság legszebb formája a csöndes, mély, ismétlődő, az egész embert megmozdító szeretet-megvallás. Ha egész lényét, akkor a nyomorúságait is. Az Isten és az ember erőinek kimondhatatlan egyenlőtlenségét belátva, s alázattal elismerve, az imádságos ember könyörög: Istenem, jöjj segítségemre! Most derül ki, hogy aki Istenhez imádkozik, nem teheti másként, csak az emberért, az ember javáért, anélkül, hogy erről imádságában akár egy szót is szólna. Isten nevének puszta kimondása az ember legradikálisabb érdeke, mert Isten neve áldásként száll minden emberre. Az imádság formájú imádás a kifejezett kérésekig terjedhet, amelyek a személyes emberi egzisztenciát érintik. Imádkozom, mert vagyok, és mert ti vagytok. Mert "menthetetlenül egy vagyunk" (P. J.). Mert ha vagyunk, csak egymásért lehetünk. Mert nemcsak mi vagyunk Istenért, hanem mert Isten is értünk van, bárhogyan hangozzék is ez. Imádkozom, mert imádság helyett nem tehetek mást. Ha csak élek, imádság nélkül a halálomat sürgetem, a másodikat, a véglegeset. Ha azt hiszem, az élet rovására imádkozom, nemcsak azt nem tudom, mi az imádság, azt sem, mi az élet. Mivel az élet Krisztus, és én élek, akkor is imádkozom, amikor éppen mást csinálok. Minden, ami Istentől jön és hozzá megy vissza, élet. Az életnek nincsenek életesebb és kevésbé életes szakaszai Krisztusban. Az élet egy. Ő ezt az egy életét adta oda azért, hogy imádkozhassam. Én pedig teljes szívvel azon vagyok, hogy megértsem, mit akart; imádkozom.

.

Vasadi Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu