A valóság - és ami előttünk van

Zajlik az ország kettészakítása - hallom nap mint nap. Azt 1990 előtt is sejtettük, hogy a népesség két alapvető csoportból áll: megfigyelőkből és megfigyeltekből. Úgy tűnik azonban, nincs ez másképp ma sem. S csodák csodája, kiderül: megfigyelni mindig jó, hasznos, erkölcsös dolog, a megfigyeltek pedig - ha nem viselkednek mintaszerűen - pórul járnak. Ebből a szempontból valóban az élet tükrözése a legújabb médiaőrület.

Merthogy - titkos tisztek ide, ügynökök oda - megjelent az össznépi kukkolás nemes, úriemberekhez méltó divatja. Egykori (?) szocialista országhoz méltón ez a legfrissebb gyomorforgatás is jó néhány év késéssel ért hozzánk. (Annak idején még tanultuk a dallasi családfát, amikor tőlünk nyugatra már rég betemették a Ewing família összes olajkútját.)

A nyugati kuzin levetett göncére most három honi csodagyártó gépezet egyszerre vetette rá magát. S mert mindhárman megkaparintották a koszlott, kinyúlt gúnya egy-egy cafatát, így rikkantottak: csak nálunk, csak most, csak önöknek. Ezt halljuk három irányból, egyforma hangerővel. Ne hagyjuk azonban, hogy az óbégatás elnyomja felbukkanó gondolatainkat.

Legelőször a "produkció" műfaji megjelölése ejtett zavarba: valóságshow. Micsoda?! Tudtommal a valóság az valóság, a show pedig szórakoztatásra hivatott műfaj; szokatlan, meglepő (olykor mulatságos is...), és mindenekelőtt: különbözik a hétköznapoktól. Ha a valóságot látjuk a képernyőn, az a legkevésbé sem lehet show-jellegű, mert a mindennapi életet nem színpadra írják. Ha pedig show-t látunk: az már a valóság átírt, "megshowzott" formája. Ilyen módon a valóságshow mint műfaj: pirított hógolyó, de lépjünk tovább.

Talán nincs olyan gyermek, aki hajdan ne kíváncsiskodott volna szívesen, ha lehetősége volt rá. Ami kisgyermekként szégyellni való rosszaság volt, felnőttként követendő példa lett, hiszen milliók egyszerre teszik. Igen ám, de ezekből a műsorokból épp a kukucskálás izgalma, feszültsége hiányzik, amit annak idején a strand öltözőinek és zuhanyzóinak falánál éreztünk: nehogy rajtakapjanak. Az elektronikus leselkedés épp a diadaltól foszt meg: sikerült, nem kaptak el. Ne legyenek illúzióink: ez valójában nem kukkolás. A szituáció arra teljességgel alkalmatlan: a meglesett tudja, hogy meglesik. És a kukkoló is tudja, hogy a kukkolt tudja. Tehát mindenki mindent tud. Feladat: viselkedj természetesen, miközben tudod, hogy minden mozdulatodat árgus szemek figyelik. Mi lehet ebből, ha nem hamisított, előre gyártott "valóság"?

A hatás azonban ettől nem csökken. Sőt. Ez a műsortípus a legalkalmasabb, hogy viselkedési normákat, példákat sulykoljon belénk. - A valóságot látjuk - sugallják minden másodpercben -, ilyen az ember. Ez az ember. Ha ember vagy, ez vagy te is. Neked is szabad. Megteheted. Meg is kell tenned. Szégyelld, ha nem iszol. Szégyelld, ha még nem dohányoztál. Szégyelld, ha nem füvezel. És legfőképpen: szégyelld, ha szűz vagy (hosszú napokig volt téma egyik "hősünk" érintetlensége, aki azonban mindent elkövet, hogy gazdag tapasztalatokkal megrakva hagyja el a tett színhelyét). Szégyelld, ha hűséges vagy. Szégyelld, mert egyáltalán nem vagy "trendi". Nem vagy haladó; valami elmaradott, lesajnálni és megbámulnivaló csökevény vagy, a kihalóban lévő fajtából.

Nem tudom, szegény Orwell vajon mit szólna ahhoz, hogy döbbenetes és megrendítő diktatúra-vízióját kik és milyen célokkal idézgetik. 1984 című rém-utópiájában ugyanis a Nagy Testvér csak demagógiájában testvér. Valójában diktátor. Félelmetes. Kikerülhetetlen. Hatalmaskodó. Ellentmondást nem tűrő. Aki megnyomorít, megszégyenít, a méltóságodtól foszt meg. Mindentől, ami emberi. Hát ennek hódoltatnak bennünket tizenöt héten át, még akkor is, ha a kedves nézők a regénynek egyetlen mondatát ismerik csupán: "Nagy Testvér figyel téged!"

A műsornak ennyi elég is. Minden néző Nagy Testvérnek érezheti magát, igaz, valójában se nem nagy, se nem testvér. Egyszerűen csak kíváncsi, mint egy óvodás, aki gyermeki örömmel játszhatja "élet-halál urát", amikor a szereplők további "életéről" dönt.

A Nagy Testvér számomra - és remélem, sokunk számára - valami (Valaki) mást jelent. Semmiben nem hasonlít sem Orwell, sem a kukkolásra buzdítók torzszüleményeihez. Nem mindenható kegyúr, aki az arra méltókat szeretetébe emeli, a többieket pedig kiebrudalja a Paradicsomból. A mi Nagy Testvérünk, Atyánk Fia épp ellenkezőleg cselekszik: azt figyeli, kiket ölelhet még szorosabban magához, kiket halmozhat el kegyelmével és ajándékaival, kiket menthet meg az örök élet számára.

Ezt a valóságshow-t mindenki csak egyszer játszhatja el. De egyszer mindenkinek el kell játszania. A tét pedig nem a puszta lét, a vegetálás, nem a forintmilliók, még csak nem is némi kétes hírnév. A tétet úgy hívják: üdvösség.

Néha ábrándozom. Mi lenne, ha nem korcsosulna üzletté minden életképes és értékes ötlet. Mi lenne, ha azt látnánk estéről estére, hogy idegen, ám egymásra utalt emberek hogyan kommunikálnak és működnek együtt, hogyan győzik le a közös nehézségeiket. Érdekes, építő és legfőképpen tanulságos lenne. És - nincsenek illúzióim - alacsony nézettségű. Amit így kapunk, az mindössze érdekes. Nagyjából annyira, mint belesni a szomszéd ablakán. A reklámnézettség növeléséhez azonban - úgy tűnik - ez is elegendő.

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu