|
![]() |
||||||
![]() |
![]() |
![]() |
"Miképpen mi is megbocsátunk..." Évközi 24. vasárnap Száz dénár igen nagy öszszeg volt Jézus korában, amikor az ember egy egész napi fáradságos munkáért egy dénár fizetséget kapott. Száz dénárt száznapi kemény munkával lehetett megkeresni, ez az összeg tehát a mi három-négy-öt havi fizetésünknek, körülbelül 200-300 ezer forintnak felelt meg. Ha valaki ennyi pénzünkkel tartozik, és nem akarja megadni, joggal felháborít mindannyiunkat. Érthető hát, hogy a Mt 18,21-35-ben szereplő ember is fel van háborodva, és minden eszközzel igyekszik hozzájutni pénzéhez: az adóst az adósok börtönébe juttatja, míg meg nem fizeti tartozását. Bár szánjuk az adóst, az eljárást jogosnak és szükségesnek tartjuk. Még azt is megértjük talán, hogy a hitelező előbb egy kicsit meg is fojtogatta renitens adósát. A világban rendnek kell lenni. Ezt az eljárást azonban - ezt a rendet - Jézus a példabeszéddel teljesen új fénybe állítja. Az említett nagy adóssággal szemben egy másikról, egy sokkal nagyobbról beszél, és a szolga eljárásával szembeállít egy másikat, a nagylelkű király magatartását. Az az ember, aki szolgatársát meg akarja fojtani a száz dénárért, maga is adós volt: tízezer talentummal tartozott a királynak. A tízezer talentumhoz képest néhány garas csupán a száz dénár, hiszen tízezerszer fél mázsa ezüstről, aranyról van szó. Irreálisan nagy összeg ez, csak százmilliárdokban mérhető. A példabeszéd szerint ennyi volt a tartozása annak, aki szolgatársát száz dénárért képes lenne megfojtani. És ezt bizony mind elengedte neki a nagylelkű király... Ha pedig az ő hatalmas adósságát elengedték neki, hogyan lehet ő ilyen kicsinyes és szívtelen, hogy a keveset nem képes elengedni szolgatársának? A példabeszéd pénzről, pénzbeli összegekről és tartozásokról beszél. Mindez azonban csak kép: valójában valami másról, valami sokkal fontosabbról szól a történet. Arról, hogy ha Isten nekünk megbocsát, akkor természetes követelmény, hogy mi is megbocsássunk embertársainknak. A Miatyánkban nap mint nap azt kérjük - Jézus parancsa szerint - hogy Isten bocsássa meg a mi vétkeinket, "miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek". Csak az várhat és nyerhet Istentől bocsánatot, aki maga is megbocsát embertársainak. Erről szól a könyörtelen szolgáról mondott példabeszéd, ezt fejti ki Jézus szemléletes módon ebben a történetben. Rámutat arra, hogy mennyire visszás - és valójában mennyire igazságtalan - az, aki embertársával szemben nem hajlandó irgalmasságot gyakorolni, jóllehet maga irgalmasságban részesült. A példabeszéd azonban nem csak ezt szemlélteti, nem csak annak fonákságát pellengérezi ki, ha valaki Istentől bocsánatot nyert, embertársának azonban nem hajlandó megbocsátani. Jézus tovább megy itt: a történettel segítséget nyújt nekünk, hogy megértsük, miért nem szabad így cselekednünk. A példabeszédben említett összegekkel azt érzékelteti, hogy óriási különbség van a mi Istennel szemben fennálló "adósságunk" között, és aközött, amivel embertársaink nekünk "tartoznak". Tízezer talentum (ezüst vagy arany) áll szemben száz dénárral - az egyik a másiknak több milliószorosa értékben. Az összegek azt jelzik, hogy a mi adósságunk, amit Isten nekünk megbocsát, százszor, ezerszer több és nagyobb, mint az, amit nekünk kell megbocsátanunk embertársainknak. Isten nem egy másik ember, nem közönséges szolgatárs. Ha őt megbántjuk, ha akaratát visszautasítjuk, ha a tőle kapott értékeket semmibe vesszük, összehasonlíthatatlanul nagyobb "adósság" születik, mint ha valaki minket megbánt vagy ha velünk szemben vétkezik. Isten mégis mindig kész megbocsátani nekünk. Elengedi nekünk a tízezer talentumot - de csak akkor, ha mi is elengedjük embertársunk száz dénárját. Ennek fényében és tudatában kell imádkoznunk mindennapi imádságunkat: "Miatyánk, ... bocsásd meg nekünk a mi vétkeinket", és teljes bizalommal reménykedhetünk Isten megbocsátó irgalmában, ha "mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek." Tarjányi Béla
|
![]() |
![]() |
|
![]() |
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|