Ami a legfontosabb

A remény nem hagy el

Az új évezred második esztendejében élményeinkkel, tapasztalatainkkal többnyire az elmúlt évek, évtizedek világában élünk, és kevésbé mozgunk még otthonosan a XXI. században. Bár az időfolyam számára közömbös, hogy a társadalom vagy az egyének miként osztják fel, mégis egy év- vagy évszázadforduló jó alkalom az összegzésre, illetve a jövőre való kitekintésre.

Az egységekre bontott idő alakította ki a generáció és az emberöltő fogalmát, mely meghatároz vagy lezár egy-egy időszakaszt. Ám a keresztény is ugyanazon földgolyón él, ahol a többi ember, és nagyjából azonos hatások érik, mint bárki mást. Szemlélete azonban szorosan kötődik Jézus Krisztus személyéhez, aki a világtörténelem egy meghatározott időpontjában jött közénk, s ezzel megszentelte az egymást követő napok, hónapok, évek és évszázadok sorát, és az ő megtestesülésétől számítjuk az Anno Dominit, az Úr esztendőit.

Keresztényként számomra ezért az előttem álló idő lehetőség arra, hogy másokkal együtt élve megvalósítsam és továbbadjam a názáreti Jézus által hozott evangéliumot. A nemrég kezdődött évszázad, mely egyúttal egy új évezred kezdete is, lehetővé teszi, hogy előre és felfelé tekintve felismerjük a remény jeleit, melyek azt üzenik a sokszor önmagában és másokban is csalódott embernek, hogy döntsön újra meg újra üdvössége, boldogsága érdekében Jézus Krisztus mellett, és életét vezesse ennek szellemében. A világ a technikai civilizáció bűvöletében állandóan változik ugyan, de az ember és végső célja ugyanaz marad, mert nem a precízen működő gépek, hanem a jövőbe vetett, reményteli hit ad számára értelmet.

Úgy látom, életünk túl rövid ahhoz, hogy kísérletezzünk. Nagyon sokan mégis ezt teszik, amikor hallgatnak a társadalmi, gazdasági, politikai szirénhangokra, melyek gyors, ám mégis olcsó és mindig földi, felületes boldogságot kínálnak.

Ha "hivatalosan" már lezártunk egy évszázadot, elkezdhetünk egy újabbat, de csakis Krisztusra építve. Ezen a szilárd alapon állva reálisan tervezhetünk, mert ha az évek ezután is gyorsan szaladnak majd, az "állandósági tényező", a krisztusi vonatkoztatási pont mindig megmarad, vagyis az a remény, hogy vele az idő teljességét élhetjük.

Közösségi és emberi szinten azonban továbbra is elkísér minket a jövőért, a fiatalokért, a ránk bízottakért és a hazáért való aggódás, de azzal a tudattal, hogy az életünk, ez az "időutazás", mégsem hiábavalóan reménytelen, és "lábunk nyomát", alkotásainkat, jótetteinket itt tudjuk hagyni az utánunk következőknek.

Sokszor elgondolkodtam: az egyháztörténelemben már hányszor vették el a szerzetesek javait, hányszor üldözték el őket kolostoraikból, és kerültek börtönbe vagy száműzetésbe, akik aztán, amikor jobb idők jöttek, felejtve mindent, a korábbi lelkesedéssel kezdtek építeni házat és közösséget egyaránt. A remény és a bizalom éltette őket. Tanulhatunk tőlük.

Hiszem, hogy egy ország számára nem a számarányok a legfontosabbak - hogy hány keresztény és hívő van egy adott területen. Istennek mindenki fontos. Ez bizalmat és lendületet ad. Ám a jövő és benne a fiatal XXI. század kihívása éppen az, hogy egy identitásában gyengülni látszó magyar társadalomban a keresztény ember olyan reménnyel éljen, mellyel képes lesz változást eredményezni ott is, ahol látszólag nem vagy éppenséggel visszafelé mozdul a fejlődés, az igazi értékek iránti törekvés. Ez a remény az a belső kincs, amely megkülönbözteti gondolkodásában, életmódjában a hívőt és a hitetlent, és erőt ad a keresztény számára akkor is, amikor látszólag minden kudarcra van ítélve.

Vigasztaló gondolat a ma emberének is, hogy az idő és az örökkévalóság ura Jézus Krisztus. Jöjjenek bármilyen életkörülmények, a jövő építésének feladata nemzedékről nemzedékre megmarad, s egyúttal személyes és közösségi felelősség is, hogy az egyre tisztább hit és az elkötelezett élet irányába töretlen reménnyel lépjünk tovább.

Kránitz Mihály

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu