(ezerötszáz gyors)

Szemétszedés

Az emberre időnként rátör a vágy: szeretne tisztává tenni valamit. Házbeli barátainkkal - középkorú szülők és gyerekeik (óvodástól egyetemistáig) - legutóbb a Velencei-tó közeli erdőben szedtük a szemetet. Nadap faluból indultunk jókora nejlonzsákokkal. Rozsdálló konzervdobozokkal, műanyag zacskókkal teltek a zsákok, a faluszéli hétvégi házak közelében bőven találtunk PVC-padló-maradékokat és egyéb építési-háztartási hulladékot. Mi szedegettük, a kerítés belső oldaláról meg röhögtek rajtunk.

Nem esett jól, de akár hálás is lehetnék ezért a gúnyos nevetésért. Hiszen újra végig kellett gondolnunk: van-e értelme annak, amit csinálunk. Vagy tényleg olyan hülyék vagyunk, amilyennek ők néznek most minket? Ismét megfogalmazódott bennünk, hogy ez a világ rendje - illetve dehogy rendje, legföljebb az egyik lehetséges működési mód a nagy rendetlenségben: ha vannak, akik gátlástalanul szemetelnek, akkor olyanok is kellenek, akik próbálják összeszedni az ő szétszórt szemetüket.

Igazán az kavart fel, hogy az első látásra természetbarátnak tűnő emberek között is akadtak, akik nevettek rajtunk, akik begyakorolt mozdulattal hajították a bokrok közé a kiürült kólásflakont. "Ne törődj velük", hallottam egy férfi szavait, amelyek a felénk mutogató gyerekének szóltak. De némi elégtételt is éreztem, hogy ez a tízéves gyerek látja, hogy mi fölszedjük az általuk eldobált szemetet is. Hátha fölmerül benne a kétség: esetleg nem is olyan természetellenes ez, hiszen jókedvűen tesszük, nem pedig a rabszolgák fogvicsorgatásával. Ha erre felfigyel ez a fiúcska, az többet számít, mint az a százharmincöt kiló szemét, amelyet összeszedtünk. Mert akkor emberi fejben kezdődött valami tisztulás. Enélkül viszont hamarosan belefulladunk a mocsokba.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu